Budapesti Tanítóképző Intézet, 1935
azon a tényen, hogy az aprólékhozás inkább olyan kisebbszerű megvesztegetés akart lenni, mint a hála kifejezése. Egyik volt növendékünk egy alkalommal ceruzával akart megajándékozni. Természetesen még ezt sem fogadtam el. Azonban megmondtam, tegye el a ceruzát, s ha végzett, hozza el, elfogadom. A ceruzát nem kaptam meg. Igaz, hogy ez a növendék másutt szerzett oklevelet, de ez sem változtat azon a tényen, hogy a ceruzát elhozhatta volna. — Harmadik esetem a következő: Egyik növendékünk édesanyja egyszer őszi barackot hozott. Csak úgy mosolygott a gyönyörű barack. Szinte erőszakkal akarta nálunk hagyni a szép gyümölcsöt. Ennek is azt mondottam, amit az előzőknek. Mivel ez a növendék még itt van az intézetben, még lehet reményem arra, hogy ezt az őszi barackot (természetesen ennek valamelyik utódját) megfogom kapni. Örülök, hogy többen nem is próbálkoztak. Az ezzel kapcsolatos tapasztalataim is azt mutatják, hogy a hála érzelme — sajnos — elég ritka jelenség. Az elmúlt iskolai év végén is történt ebből a szempontból hiba. Nem minden növendék köszönte meg a jutalmat. Azok közül, akik az 1890-ben végzettek 100 pengőjét kapták, az egyik — figyelmeztetésem ellenére — még július 23-áig sem köszönte meg annak a négy volt iskolatársnak az adományát. Ha a jutalom kiosztása előtt azt mondották volna ennek a növendéknek, hogy 50 P-t fog kapni, ha a megnevezett négy helyre elmegy, azt hiszem, 48 óra leforgása előtt elment volna azokra a helyekre. Miután azonban az 50 P-t megkapta s utólag kellett volna azt megköszönnie, még 6 hét múlva sem intézte el. Ez súlyos hiba. Ilyen és hasonló hibákat látva — elvemnél fogva — először magamban kerestem a hibát. Néztem befelé, néztem a pedagógiai munkámat és néztem intézeti munkámat. Nekünk van erkölcsi bátorságunk ahhoz, hogy magunkba nézzünk, ott esetleg hibákat is felfedezzünk. Árra az eredményre jutottam, hogy a köszönet es hála területén magam is, de az egész tanártestület is követett el némi hibát. A hibát ott követtem el, illetőleg ott követtük el, ahol arra törekedtünk, hogy a köszönet és hála kifejezését magunktól elhárítsuk. Ugyanis nevelői munkánkban is követtük azt a társadalmilag helyes eljárást, hagy köszönetét, hálát nem várunk. Csakhogy az adott kérdésben a helyzet az, ami társadalmilag helyes, azt a nevelendővel kapcsolatban másként kell értelmeznünk. Erkölcsileg az helyes, ha a köszönetre és a hálára való tekintet nélkül cselekszünk jót. Az erkölcs azonban azt is kívánja, hogy aki a jótettet élvezte, köszönje azt meg, legyen hálás. A jótevő ne tartsa számon ezt a köszönetét, ezt a hálát. Ez a gondolatláncolat a nevelés kérdésében is ugyanolyan az első és második mozzanatban, a harmadikban azonban különbözik. Az első mozzanat: a tanártestület a köszönet és hálára való tekintet nélkül végezze a maga munkáját. A második mozzanat: a növendék ápolja magában mindezért, amit anyagiakban vagy szellemiekben kap, a köszönet és hála érzelmét. A harmadik mozzanat: a tanártestület ezentúl törekszik megállapítani, hogy sikerült-e 10
