Budapesti Tanítóképző Intézet, 1934

lelki küzdelmek világbajnokságát ki nyerné meg?! A lelki küzdelmek területén sok bajnokot láthatunk. Azt hiszem, sok esélye volna a világbajnokságra Szt. Ágostonnak. Azt mondja Vallomásainak I. kötetében: „...iszonyú haraggal támadtam magamra azért, hogy nem lépek szövetségre Veled Istenem . . .” (301. lap.) Aki erőt akar meríteni saját küzdelmeihez, annak ajánlom, olvassa el Szt. Ágostonnak e két kötetes munkáját.

A küzdelmek sok faját ismerjük, a velük való foglalkozás arról győz meg, hogy több szempontból osztályozhatók. Egyik ilyen osztályozási szempont: a küzdelmeket előidéző ok. Ebből a szempontból vannak olyan küzdelmek, amelyeket az élet sodor elénk és vannak olyanok, amelyeknek magunk vagyunk az okai. Most elmondok egy küzdelmet, amelynek a megindítója az intézetnek egyik volt növendéke. Ez a fiatal tanító már közel egy éve volt állásban, mikor május végén vagy június elején meglátogatta képesítővizsgálat előtt álló jelöltjeinket. A beszélgetés során bántó módon érintette jelöltjeinknek a Házi Rendtartási Szabályzat iránt való helyes érzékét. A jelöltek testületileg jöttek hozzám védelemért. Erre lehivattam az irodába a fölényes volt növendékünket, kemény szemrehányást tettem neki, éreztettem, hogy ilyen hangú volt növendékre nincs szükségünk s ezzel - természetszerűleg kézfogás nélkül - otthagytam. — Ettől a volt növendéktől most újévkor (tehát több év múlva) a következő levelet kaptam.

„Mélyen tisztelt Igazgató Úr! Ezzel a levelemmel nem akarok kellemetlen emlékeket felújítani, amelyek az én nevem olvasására talán csakugyan felelevenednek, hanem ellenkezőleg, szeretném ezeket a rossz emlékeket megszüntetni. — Levelem megírására már régen készültem, de legalkalmasabbnak találtam a karácsonyi időt, a béke idejét, amikor talán köny- nyebb és szívesebb a megbocsátás annak, aki azt kéri. És én most ezt teszem. Nincs már semmi várni valóm Igazgató úrtól, nem függök már semmiben Igazgató úrtól, — ez a kérelem nem jelent nekem sem anyagi, sem előmeneteli előnyt, csupán a lelkem kívánja, hogy ezt a lépést megtegyem, mert érzem, hogy az én lelkem az Igazgató úr lelkének szülöttje, nekem fáj, hogy amíg én annyiszor visszaemlékezem, de mindig hálával és szeretettel, addig rám csak haraggal és csalódással lehet emlékezni. — Én tényleg visszaéltem Igazgató úr bizalmával, amikor egyszer meglátogattam az intézetet, csakugyan könnyelmű tréfálkozással beszéltem komoly dolgokról az akkor végzetteknek, melyek reájuk jó hatással nem lehettek. Azóta már évek teltek el. Magam is megtanultam az életből, mi a nevelés, s a nevelés munkájában őrlődnek lassan idegeim. Tudom mi az, elveszettnek látni lelkeket s remegni, hogy valaki romba ne döntse azt, amit én sok fáradtsággal kialakítottam. Én ezen a karácsonyon kissé sokat kérek Igazgató úrtól. Azt, hogy felejtsen el nekem mindent és pedig fenntartás nélkül. S ha esetleg valamikor találkozunk, nyújtsa a kezét olyan ba- 14 -