Budapesti Tanítóképző Intézet, 1933

emlékmű megkoszorúzása. Németh Sándor c. igazgató a tanárikar koszorúját a következő szavakkal helyezte el:

»Édes dicsőség a hazáért meghalni! Hőseink! A ti dicső- ségteknek nyújtom ezt a babért azzal: a ti szellemetek segítsen bennünket abban, hogy utódaitokat a haza áldozatos szeretetére nevelhessük.«

Az Iskolatársak Egyesületének koszorúját Sztankó Béla ny. c. főigazgató tette le e szavakkal: »Könyveiteket elhagytátok a zászlóért; a zászlót azonban csak a halál ragadta ki kezeitekből. Így volt a múltban, így legyen — ha kell — a jövőben is!«

Az intézet jelenlegi növendékei is megkoszorúzták az emlékművet. Koszorűjokat Pintér György V.-éves növ. helyezte el e szavak kíséretében: »Az intézet jelen nemzedékének hódolata ez a köszörű a múltnak megdicsőültjei előtt. Boldog az, aki másokért élt és halhatatlan az, aki másokért hal meg«.

Koszorút küldöttek még: Özv. Quint Józsefné, özv. Lukács Gyuláné.

Az ifjúságnak az emlékmű előtt történt tisztelgő elvonulása fejezte be a kegyeletes ünnepélyt.

Az igazgatóság ezúton is felkéri mindazokat, kiknek esetleg még a felsoroltakon kívül más hősi halottainkra vonatkozóan megbízható adatok állanak rendelkezésére, hogy adataikat (a csapattest megjelölésével) az igazgatósághoz beküldeni szíveskedjenek.

D) Snasel Ferenc c. igazgató f

Nehéz küzdelemben, fáradságos munkában méltóan eltöltött, de súlyos eredményekben gazdag, dús sikerekben szép élet záródott le halálával.

Az utolsó üdvözlet alkalmával önkéntelenül is áttekintjük az elköltözöttnek azt a nem mindennapi működését, melynek mély barázdáit a magyar közoktatás széles területein mindenfelé megtaláljuk. Mert mi igen kevesen vagyunk magyarok! És ha egy tartóvas, egy irányjelző oszlop kidől amúgy is ritka sorainkból, számot kell vetni veszteségünkkel, nemcsak azért, hogy többé-kevésbbé pótolhassuk és hogy hálás elismerésünk koszorúit lábaihoz helyezhessük. De azért is és főleg azért, hogy az elköltözött szeplőtelen életének ritka példájából hitet, erőt, bizodalmát merítsünk ahhoz az óriási munkához, mely most minden igaz magyar ember vállaira nehezedik. És ilyen tartóvas, ilyen irányjelző oszlop volt Snasel Ferenc, akinek gyászos elmúlását az intézet tanári testületé és ifjúsága egyaránt nehéz nehéz szívvel siratja.

Immár fél évszázada, hogy a megboldogult gazdasági akadémiai tanulmányait befejezte. A debreceni gazdasági iskolán volt ösztöndíjas tanárjelölt, majd intézősegéd. Mint tanár és gyakorlati gazda, három évig értékesítette itt tudását, melyet a józan- 37 —