Budapesti Tanítóképző Intézet, 1933

Vájjon voltak nekem is küzdelmeim? Tudtam-e az idők szelének ellent- állni? Ügy érzem, küzdelmem volt. Harcoltam az élettel, harcoltam tanulmányi előmenetelemért. A harc nem volt egészen sikeres. Ügy éreztem, hogy még nekem is szükségem van új lendítő erőre, mely segít, bátorít. Láttam, hogy egyik-másik V.-éves a hármasok egész során gázolt keresztül. Én nem tudtam mindent kijavítani. Szégyeltem magam önmagam előtt, hogy én nem tudtam még ide felemelkedni. De van még egy esztendő s ezt arra fordítom, hogy a hibapontot kitöröljem. Ha összeszedem minden erőmet, még ez is sikerülni fog. És ha munkám sikerrel jár, hálásan emlékszem vissza azokra az V.-évesekre, akik saját életükkel mutattak utat«.

T. J. szerint: »Ha Igazgató úr az ünnepélyen elővett volna egy könyvet és azt mondta volna: Én ilyennek képzelem el az ötödévest, s felolvasott volna egy pár jellemzést, azt lehetett volna mondani, ilyen jellemeket könnyen el lehet képzelni, de nehezen lehet megvalósítani. Nem ezt csinálta Igazgató úr. Konkrétumokat állított elénk. Nem is egyet. Bebizonyította, hogy lehetünk olyanok, mint amilyennek elképzel egy ötödévest. Nehezen tudok választani a megjutalmazott V.-évesek közül. Mindegyikben más és más jótulajdonságok vannak. Ezeket mind szeretném magamban egyesíteni. Hogy milyen hatással volt rám az ünnepély, röviden így tudnám összefoglalni: ötödéves

koromban ott akarok állni a dobogón«.

B. L. szerint: »Az évzáró ünnepélyen számadást végeztem magammal. Megnéztem, hogy milyen vagyok. Az Igazgató úr pedig azzal, hogy példákat állított elém, megmutatta, hogy milyennek kell lennem«.

R. M. szerint: »Az évzáró ünnepély legmélyebb hatása az volt részemre, hogy a derék és becsületes munka mindig meghozza a maga gyümölcsét. Láttam, hogy olyan növendékek, akik eddig a tömeg közé sorakoztak, miként váltak ki, miként lettek példaképekké azok számára, akik minden erejükkel ezt a szegény, sokat sanyargatott hazát akarják szolgálni. Jóleső érzés töltötte el lelkem, midőn a kiválók ragyogó szemmel, mellyel minket biztattak, ott álltak a dobogón és Igazgató úr felénk szólva mondta:... »őket kövessétek!«. Ekkor bennem egy fogadás érlelődött meg. Csendesen, csak magamban mondtam: — Én is ott akarok állni! Átéreztem mindent e pillanatban. Tudom, hogy mi vezet e célhoz. Tudom, hogy nem lehetetlen, csak erősen meg kel! fogni a munkát. Nem félek, hogy nem sikerül, mert tudom, hogy ez a mondat mindig új erővel fogja eltölteni akaratomat, s végeredményben néni az fontos, hogy ott álljak, hanem az, hogy majdan az életben, midőn sokkal keményebben kell dolgoznom, akkor mondhassam magamról, hogy a dobogon vagyok. Ehhez a munkához elsősorban arra van szükségem, hogy mindig minden körülmények között a saját lábaimra tudjak állni. Nehéz talán, de nem lehetetlen, mert érzek magamban annyi erőt, hogy Radnai Béla példáját kövessem. A legjobban ez ragadta meg figyelmemet, mert Radnait ismertem legjobban és •tényleg ilyennek ismerem«.

Az V.-évesek jellemrajzaiban tettek jutnak kifejezésre, az alsóbbévesek írásaiban elhatározások szólnak hozzánk. Reméljük, hogy ezek az elhatározások jelentékeny részben újabb cselekvéseket indítanak meg.

— 24 —