Budapesti Tanítóképző Intézet, 1932
ne kívánjanak kivételes bánásmódot önmagukkal szemben. Ne akarjon mindenki kivétel lenni a közös szabály alól. Ez úgy sem lehetséges. És aki mégis így rendezkednék be, csak keserűséget szerez önmagának. Szabályok szerint lehet dolgozni, de csupa kivétellel nem lehet sem iskolát, sem társadalmat, sem államot vezetni. A közös életünkhöz, a szabályainkhoz ragaszkodással tegyék lehetővé azt, hogy mindenkit egyformán szerethessek. A különbség csak abban legyen, hogy aki magától követi azt az utat, amelyet a tanártestület megjelölt, azt simogató kézzel vezetem, aki pedig magától nem hajlandó bennünket követni, azt erélyes kézzel irányítom. Egyébként mindenki egyforma. Van, aki akkor ragaszkodik hozzám, ha azt érzi, hogy kivételesen bánok vele. Ez nem az a ragaszkodás, amelyre a nevelőnek szüksége van. Akkor egészséges a helyzet, ha a diák azért ragaszkodik, mert úgy érzi, hogy lelki táplálékot kapott. Az előbbi álláspont mellett csakis egyesek ragaszkodása lehetséges. Az utóbbi álláspont mellett elvileg az egész ifjúság ragaszkodásáról lehet beszélni. Nekünk az a kötelességünk, hogy mindenkit egyformán szeressünk. Így az a diák, aki arra számít, hogy vele kivételezzünk, a baj, a bánat, a sikertelenség, a keserűség forrását táplálja önmagában. — Ha néha mégis kell valakit különösen támogatnom, akkor ezt ezek az ifjak néha helytelenül értelmezik; t. i. mindig számítanak ilyen kivételes segélyezésre. Volt egy növendékünk, aki IV. éves korában szeptember havában a Quint-féle alapítvány kamatából segélyt kapott. V. éves korában már mások kapták ezt az ösztöndíjat. Később nem azt emlegette hálával, hogy IV.-éves korában segélyt kapott, hanem igen nagy sérelmet látott abban, hogy V. éves korában csak akkor írták be, amikor a szükséges pénzösszeget lefizette. Pedig ez mindenkire érvényes szabály. 4. Fiúk! Az öröm további forrását akarom a maguk részére megnyitni azzal, hogy arra kérem magukat, ne folytassanak örökös sérelempolitikát. Az életet küzdelemnek kell venni. A nehézségeket természetesnek kell tartani. Amit szeretetben, kedvességben, segítésben kapunk, azt tekintsük ajándéknak. Volt növendék (igaz, hogy csak kivételesen; lényegileg csak 1 fiú áll most előttem), aki visszanézett az intézetben eltöltött időre és elsősorban csak azt tudta benne meglátni, hogy egyik tanár úr nem adott neki elég jó jegyet, a másik tanár úr nem adott neki mindig akkor könyvet, amikor azt ő akarta; egyik diáktársa így bántotta, a másik amúgy sértette meg. Fiúk! Ne ezeket a látszólagos vagy igazi sérelmeket, ne ezeket a negatívumokat jegyezzük meg magunknak, hanem azt, hogyan nyitották ki a tanár urak a szemeinket, hogyan segítettek bennünket határozott világnézethez, hogyan lettünk lassanként érett tanítókká, milyen kedvesek voltak egyes társaink hozzánk stb. Ne 15