Budapesti Tanítóképző Intézet, 1931

i. Gyertyánffy István nem a múlté.

A millénium felé közeledő Magyarország népoktatásának általánosan elismert vezéréről: Gyertyánffy Istvánról akarok megemlékezni. Nagyságának jellemzésére itt bevezetésül csak annyit érintek, hogy ilyen emlékünnepély rendezése nemcsak kötelességünk, hanem büszkeséggel tölti el intézetünket az a tudat, hogy jogunk van erre a megemlékezésre. Jogunk abból származik, hogy 25 éven át (1873—-1898) intézetünk igazgatója volt. 1873- ban foglalta el intézetünk igazgatói székét, miután ezt a bizalmat megelőzőleg (1870) szerénységből elhárította magától s erejének kipróbálására inkább a székelykeresztúri tanítóképző-intézet igazgatói állását fogadta el.

Felolvasásom tartalma szempontjából jeleznem kell azt, hogy életrajzi adatokra csak mellékesen térek ki. Megemlékezésem lényegét abban látom, hogy pedagógiájának örökértékű gondolatait, nevelői tetteit, vázlatosan felelevenítsem, és megéreztessem azt, hogy ezek nemcsak a múltban voltak értékesek, hanem a jelenben és a jövőben is hivatottak arra, hogy nevelői munkánkat tökéletesebbé tegyék.

Gyertyánffy pedagógiájában átfogó szerep jut annak a gondolatnak, amely szerint a népnevelésnek nemzetmentő jelentősége van. Nemzetmentő munkát végez a tanító, ha mind az iskolában, mind az iskolán kívül, a népkultúrát szolgálja. Abban a beszédben, amellyel a székelykeresztúri tanítóképző-intézetet megnyitotta, vázolta a nép anyagi és szellemi műveltségének alacsony színvonalát, amelynek emelésére jó tanítók kellenek. Azt mondja: „Legyünk azon, hogy tanítói nevünket megtartsuk és érvényre emeljük az iskolán belül, mint azon kívül is.“ Sze-