Budapesti Tanítóképző Intézet, 1929

ő közbenjárására történt az, hogy engem ide, az ő intézetében tartandó tanfolyamra küldtek ki előadónak. így azon a nyáron teljes két hónapot töltöttem vele egy fedél alatt, közös munkában. És ezalatt a két hónap alatt igen sokszor voltunk együtt, miközben sok-sok pedagógiai gondolatot vetett fel s ezek megbeszélése közben az ő nagy tudásával, lelkének finomságával alakította, irányította gondolkozásomat, lelkemet. Mikor elváltunk, éreztem, hogy e két hónap alatt nemcsak megismertük, hanem meg is szerettük egymást.

Azután jött a forradalom, jött az összeomlás. Nem szólt róla soha, de tudtam, éreztem, hogy az ő szavának döntő súlya volt abban, hogy a modori áll. tanítóképzőtől elüldözve, az ő intézetéhez helyeztek el. A kommunizmus rémségeit itt ebben az intézetben közösen szenvedtük át. Akkor bizony alkotó munkára nem gondolhattunk. Beszélgetéseink csak arra szorítkozhattak, hogy mit menthetünk meg a nemzeti és erkölcsi nevelés értékeiből feltűnés nélkül, csendben.

Az igazi munkatársi viszony a kommunizmus bukása után szövődött közöttünk. Akkor már az ő lelkében kialakultak azok az örökértékű gondolatok, melyek az új népiskolai tantervhez s annak nyomába lépő módszerjaVító törekvésekhez vezettek1. Tíz év alatt közösen a következő területeken dolgoztunk: Kezdetben «Buda», később saját nevünk alatt cikkeket írtunk a Néptanítók Lapjában; a vallás- és közoktatásügyi miniszter megbízásából igen sok vidéki tanítóegyesületi gyűlésen előadásokat és mintatanításokat tartottunk; a vkm. által Budapesten, Hódmezővásárhelyen, Győrben, Kiskunfélegyházán, Kalocsán és Sárospatakon rendezett tanítói továbbképző tanfolyamok előadói voltunk; az Országos Közoktatási Tanácsban az új népiskolai tanterv és utasítás készítésénél hét tantárgynak voltunk előadói s közösen tíz kötet könyvet írtunk, melyekből öt már második kiadást ért, egyet pedig most fordítanak szlovén nyelvre.

Ebben a munkakörben egy évtized szakadatlan közös munkája forrasztott össze a boldogulttal. És erre az időre mindig boldogan gondolok, mert nálánál ideálisabb munkatársat elképzelni sem tudok. Hogy mikor s hogyan dolgoztunk, azt a következőkép vázolhatom:

Szabad délutánokon, ha az nem volt, estéken, olykor-olykor sétaközben kezdődött a munka, még pedig úgy, hogyha valami gondolata, terve volt, azt velem közölte. Habárcsak néhány hónap korkülönbség volt közöttünk, rendesen így kezdte: — Mit szólsz hozzá öregem? . . . Aztán elmondotta a tárgyakra Vonatkozó gondolatát, de úgy, hogy a lényeges s a kivitelre vonatkozó részeket mindig problémáknak hagyta. Nem azért, mintha azok az ő lelkében problémák lettek volna, hanem azért, hogy gondolkozásra, keresésre késztessen. De a keresésben sem hagyott magamra, hanem abban is vezetett, ellenvetéseivel a gondolatban való elmerülésre késztetett. És mikor már azt