Budapesti Tanítóképző Intézet, 1928
sok szép eszmét valósított meg, nemzeti missziót teljesítene, ha arra törekednék, hogy necsak a fórumon lévő hangos embereket vegyék észre, hanem azokat is, akik csendben, de annál intenzivebben dolgoznak a nemzet belső újjászületéséért. Ebből az általános megállapításból most az a konkrét feladat alakulna ki, hogy a Mária Dorothea Egyesület egyrészt támogassa a Tanitó- képzőintézeti Tanárok Egyesületét abban a gyűjtésben, amellyel Quint József emlékét méltóan megörökíteni kívánja, másrészt pedig törekedjék arra, hogy minél többen szerezzék meg maguknak Quint József szellemi termékeit, és itassák át lelkűket azok idealizmusával. Lássuk tovább Quint szellemi világát! Quint Józsefnek egyik emberi és nevelői jellemvonása az, hogy mindenkiben kereste az értékeket. Embertársaiban, kollégáiban, más munkatársaiban nem azt kereste elsősorban, ami bennök fogyatékosság, hanem azt, ami bennök érték. Ezt az értéket azáltal, hogy észrevette, hogy méltányolta, törekedett nagyra növelni s embertársa legfőbb jellemvonásává tenni. Ily módon közvetve gyengítette, sorvasztotta környezetének hibáit. Ha ezzel szembeállítjuk sok ember ama jellemvonását, hogy embertársaikban elsősorban a fogyatékosságokat keresik, akkor még élesebben látjuk azt a nagy haladási lehetőséget, amelyet megnyithatna a Quint konstruktív szellemében dolgozó társadalom. Azonban Quint József nemcsak a felnőttekben kereste elsősorban az értékeket, nemcsak egyes önfeláldozó orvosokban, tanítókban, tanárokban, kórházi ápolókban stb.-ben kereste az értékeket, s ezzel az értékkereséssel — a nevelői célzat nélkül — is nevelte őket, hanem ugyanezt az eljárást alkalmazta az .ifjúságra — nevelői célzattal. Éles különbséget tett tanítványai jó és rossz tulajdonságai között. Ha olyan diák állott előtte, aki valami rossz fát tett a tűzre, akkor azzal törekedett a diákot büntetni, de azért magától el nem taszítani, hogy körülbelül a következőképen fejezte ki magát: »Nem haragszom magára, csak a rossz tulajdonságaival állok harcban.« így akart büntetni, de egyúttal reményt is kelteni arra, hogy nem veszett el minden, hogy új életet lehet és kell is kezdeni. Azt akarta, hogy a diák így gondolkozzék: »Van bennem valami Jó is, ami a jó út követésének kiindúló pontja lehet.« Quint szellemében tegyünk kísérletet arra nézve, hogy tanítványainkban elsősorban a jót keressük. Ezt a jót törekedjünk a gyermek egész énjén uralkodóvá tenni. Bele kell a gyermekbe lehelnünk azt a hitet, hogy ő jó is lehet. Sőt bizonyos tekintetben már is jó. Csak egyrészt ki kell terjesztenie ezt a jót, másrészt állandóvá kell tennie. Milyen melegség hatná át a nevelőket és a nevelendőket, ha az, értékek ilyen keresése válnék egyetemessé. Hány tanulót lehetne megmenteni, ha a tanítót és tanárt — még a hibákkal teli tanulókkal szemben is — az a gondolat hevítené, hogy most szándékosan nem a hibákat fogom keresni, hanem azt, micsoda jó is van ebben a gyermekben! Az a tanító és tanár, aki ezzel a nevelői eljárással is megpróbálkozik, meglepődik azon — 16 —
