Budapesti Tanítóképző Intézet, 1926

A tanításon kívül az irodalom terén is munkálkodott. Elkészítette Répay Dániellel együtt a Pedagogium könyvtárának katalógusát, az elemi iskolai tanítóképző számára megírta — a más iskolafajoktól kölcsön vett német kézikönyvek kiküszöbölésére — az 1902-ik új tantervhez szabott német nyelvkönyvet négy kötetben, az „Osztrák- Magyar Monarchia írásban és képben“ c. munka részére pedig a „Szepesség és a Magas-Tátra“ c. cikket, amiért királyi köszönetét és elismerést kapott. (Itt nagy hasznát vette annak, hogy nagyobb diák korában nyarát részint nevelősködéssel, részint a gyönyörű Új- tátrafüred igazgatásában való segédkezéssel töltötte ) Részt vett többízben a Közoktatási Tanács megbízásából készülő új tantervek és utasítások munkálataiban, írt cikkeket különböző pedagógiai szaklapokba, hivatalos tankönyvbirálatokat és végzett irodalmi revíziós munkálatokat a m. kir. tud. egyetemi nyomda kiadványaival. Mint előadó résztvett a németajkú községekben működő tanítók részére 1925-ben rendezett szünidei tanfolyamon.

Éveken át mint kiküldött miniszteri biztos eljárt az ág. ev.' tanítóképzők képesítő vizsgálataira (Szarvas, Felsőlövő, Sopron, Miskolcz.). A Tanitóképzőint. Tanárok Orsz. Égyesületének 15 éven át volt pénztárosa s máig választmányi tagja Működő (cellista) tagja a Kansz zenekarának ; a „Budai Zenekör“-nek pedig megalakulása óta tagja lévén, itt több mint 100 alkalommal, s a „Tabáni Ének- és Zeneegyesület“ keretében is számos kultureslélyen működött közre. 1894. óta rendes tanár, 1923. óta címzetes igazgató; 1926. szeptemberében 35 évi szolgálat után nyugalomba vonult.

Mint a Tátra hű fia szenvedélyes túrista, aki a magyar haza megismerése után a nyári szünetek alatt bejárta — s pedig mindenkor a saját költségén — Európa nagy részét. Útjait főleg pedagógiai, föld-, néprajzi és nyelvismereteinek gyarapítására használta fel, még pedig legtöbbször vállalkozó szellemű neje kíséretében.

Utitapasztalatai hasznosítására bő alkalma nyílt az intézeti ifjúsággal tett számos kisebb-nagyobb tanulmányi kirándulásokon.

Legnagyobb szomorúságára agg édes anyját és szeretett Magas Tátráját Trianon óta csak ritkán tudja meglátogatni s a viszontlátásban is annyi a fájdalom, mint az öröm. De törhetet- lenül bízik benne, hogy „felvirrad még valaha, nem lesz mindig éjtszaka.“

Nyugalomba vonulása után is készségesen vállalkozott szaktárgyainak tanítására. Mint óradíjas van most köztünk, de mi a régi vérbeli képzőintézeti tanárt látjuk benne, aki lankadatlan szorgalommal foglalkozik ma is tárgyával, példás pontossággal tartja meg óráit és lelkesedéssel végzi tanári teendőit. Mindenki tiszteli, mert jósággal párosult következetességgel kívánja tanítványaitól a kiszabott munka elvégzését és csendes úri magatartásával mindig megnyugtatóig hat tanártársaira. Adja az Isten, hogy még sokáig élvezze kis otthonában a mindenben hűségesen mellette álló feleségével a jól megérdemelt nyugalmat!

4