Kegyes Tanítórendiek főgimnázuma, Budapest, 1912

Bartos József

V

iskolában nem szigorral, ridegséggel, büntetéssel tartott rendet, hanem a szavaiból, szelíd hangjából, sokszor simogatásnak is beillő feddéséből kicsengő szeretet hódító erejével. De minden szerénysége mellett is keményen kitartott meggyőződése, elvei mellett; szigorú erkölcsi fölfogásából, büszke, kuruc és katho- likus magyarságából, alkut nem ismerő becsületességéből sohasem engedett és ezt az egészséges légkört el tudta terjeszteni maga körül is, tanítványai közt.

Szinte túlságos szerénysége magyarázza azt is, hogy nagy tudása nem keltett nagyobb feltűnést. Mindenki tudja róla, hogy művelt ember, de csak akik közelebbről ismerik, csak azok tudják, hogy az ország egyik legképzettebb történelem-tanára. Sohasem fitogtatta tudását, hanem megtartotta magának és annak, aminek egész életét mindenestül odaadta: az iskolának. Aki azonban huzamosabban beszélget vele, csakhamar ámulattal fogja tapasztalni ismereteinek, tudásának, tájékozottságának bőségét és bámulatos sokoldalúságát. Amikor beszélni kezd és kedves szokása szerint szinte észrevétlenül siklik át egyik tárgyról a másikra, adatról-adatra, eseményről-eseményre: jóformán egy egész társadalmi korszak művelődéstörténeti képének körvonalai alakulnak ki a hallgató előtt. Az előttünk jött generáció és a mai idősebb nemzedék szellemi képe elevenedik meg szemünk előtt. Az adatok, történetek, jellemzések, leírások, érdekes összefüggések, anekdoták, intimitások, száz meg száz kicsinységében is jellemző apróság színes kövecskéiből alakítja ki előttünk, a művész ösztönszerü plaszticitásával, a regényíró érdekességével és a dolgokat a legmagasabb szempontokból tekintő történetíró megértő, de megvesztegethetetlen Ítéletével. Valóban, Bartossal beszélgetni az emberi dolgok iránt érdeklődőnek a legváloga- tottabb szellemi élvezetek közé tartozik.

De talán szerénységének és nagy tudásának kiemelésénél is igazabban jellemezzük Bartos Józsefet, ha azt mondjuk róla, hogy mindig és mindenütt a meleg, érző, résztvevő szív embere. Aki tudja, hogy a hatvanéves férfi, az ország egyik legnépesebb iskolájának igazgatója, minő türelmetlenséggel várja a szünidőket, hogy hazasielhessen, szeretett édesanyjához; aki látja, minő gyöngéd szeretettel fogadja beíráskor a kis elsőosztályos fiúkat, hogy beszél velük, hogy fakaszt könnyet első szavaival akárhány szülő szemében; aki hallotta valaha vallásos, vagy hazafias ünnepen beszédet mondani, vagy aki tudja, minő valóban édesatyai szeretettel szokott beszélni az árvákról és hogy csak-