IV. kerületi (belvárosi) községi főreáliskola, Budapest, 1915
I. Háborús líránk
23 Öt fürge, kicsi lándsa szaporán, szaporán! Peráüljetek robotban későn és korán. Selyemlágy gyapotból sisakot az agyra! Véáőt a karokra, hogy fagy el ne kapja! Derékra övét, pajzsot senyvesztő kór ellen Ti szent ujjak, mináötök gyorsan remekeljen! Jön a tél! Jön a tél! Az ellen szövetsége. Szőjjetek bele mindent, ami szép, ami jó — de könnyeteknek, gondotoknak ne legyen tanúja (Kiss J. Kötőtűk). Míg hős katonáink „messze hegyek ormán“ hazánk földjét védik, addig itthon sem szünetel a dolog: a férfi munkaerő helyett sok szorgos asszonyi kéz végzi a munkát; de az asszonykar nem tud mélyen szántani, esak keserves könnyével tudja öntözni, a földet. A költő tehát a nap melegítő áldását kéri erre a jó honi rögre: Te láttad népünk nyílt ekére dűlve, Verejtékét ittad aratás delén, Kedved telt a rendvágó magyarban; Adtál mindig kenyeret, bort bőven, hol magyar barázdát szántott az eke Küldj szikkasztó szeleket e földre! Csókold, melengesd ezt a jó rögöt! Szerelmes néped életét ne engedd: Add vissza a régi magyar kenyeret! (Dutka Á.: Óda a naphoz. 1915.) A háború sok lemondásra, sok áldozatra készteti az itt- honlevőket. mindenben takarékoskodni kell, hogy ne csak nekünk legyen, de hűséges szövetségeseinknek is jusson. Így bizony a régi „rózsadúcos, friss buzakenyér“ helyett, mely „erők forrása, őserő, illat s melytől fiainkon a vasegészség pirja pirkad“ — — most fekete a mi kenyerünk, Mint gyászpalást, mint a megalvadt vér, És ráírva mind, amit szenvedünk, Egy fekete lap, amely szent nekünk: ínséges kenyér! Fekete kenyér! (Kiss J.: Zsoltár a kenyérre.) * A magyar hősiességnek, vitézi tetteknek ragyogó példái mélységes megindulást keltenek a költőkben s a felhozott
