IV. kerületi (belvárosi) községi főreáliskola, Budapest, 1913

II. Friedreich István (1878-1914)

Akik csak írásaiból ismerték, mind hamis képet alkottak maguknak -róla. Ki hitte volna, hogy a tudományos képmutatások e kérlelhetetlen üldözője a legodaadóbb barát, a legszellemesebb társalgó, az életnek igazi művésze! Csupa ellentétből volt összealkotva. Kicsiny termetében óriási testi erő lakott. Vonásai első pillanatban talán nem voltak megnyerőek, de csodálatos fényű szemében olyan szellem és tűz ragyogott, amelynek hatása alól senki sem tudta magát kivonni, amivel hallgatóságán is uralkodott. Most, mikor az ember már az enyészeté, szellemének tükrét, ragyogó, elevenen szemeit most is magunk elé tudjuk képzelni.

Végtelen szerény volt. Zajos sikereivel, az egész országban visszhangra találó munkáival sohasem dicsekedett, de jól esett neki, ha szűk baráti körben örültünk emelkedésének, s elbeszélgethetett terveiről. Ritka ízléssel élte le fiatal életét. Mint minden igazi tehetség, a pénzt, vagyont szuverén módon megvetette, csábító és becsületes ajánlatokat nem fogadott el, szegény akart maradni. Pedig tudott élni! Legfőbb élvezetét a könyvgyüjtésben és az utazásban találta. XVIII. századból való könyvgyűjteménye nagy értéket képvisel. Hányszor utaztunk együtt, mindig a tenger felé, szótlanul bámulva a mellettünk elsuhanó éjtszakába, nevettük a szűk látókörűeket, akik ketrecnek nézik a vasutat, mert lelkűk nem száll tovább az ablak korlátjánál, aztán, mintha először láttuk volna, lelkünk minden atomjával élveztük a tenger képét! Hányszor beszélgettünk az iskola folyosóján, napos téli délelőt- tökön a tengerről, Olaszországról, nagy és fényes tervekről, amiknek csak keserű emléke maradt! Utolsó útja is oda vitte, a végtelen vízhez. Mikor már minden reménysége a gyógyító tudományban kialudt szívében, oda vágyott küzködő teste, ahol lelke is annyiszor újjászületett a természet melancholikus nagyszerűségében.

Közéleti munkáját két nagy gondolat vezette: a társadalom, a tudomány megtisztítása a képmutatóktól, a protekció tudósaitól, s a katholikus társadalmi élet megerősítése. Ellenfelei ezért röviden klerikálisnak nevezték, ami igen elasztikus értelmű szó, s a különböző világfelfogások emberei lényegesen elütő tartalmat adnak neki. Ebben a tekintetben is sokan félreértették Friedreichet; abban az értelemben, amint azt ellenfelei gondolták, egyáltalán nem volt klerikális. Vallásos irányú működése alkotó volt és nem romboló, építő és -nem támadó. Cikkekben és beszédekben, tudományos társaságokban és népgyűléseken a vallásos eszme megerősítésén dolgozott, a vallás bátor gyakorlása érdekében tett és agitált, a társadalom erkölcsi újjászületését a vallásos érzés öntudatától várta. Tudományos vitáiban gyakran éles volt és kegyetlen. Úgy érezte, hogy a kritikus orvos, akinek éles késsel kell megszabadítani a szervezetet kóros részeitől s nem szabad az emberi kínlódás hangjait meghallania. Véget akart vetni a megalkuvó kritikának, s azt remélte, hogy egy élet odaadó munkásságával le fogja

10