IV. kerületi (belvárosi) községi főreáliskola, Budapest, 1913
I. Jablonszky János (1848-1913)
kozások kidomborításával; a történelmet pragmatikaiig, kultur- históriai alapon, a földrajzot pedig etnográfiailag tanította. A térképen szellemileg beutazta a tanulókkal az egész világot s úgy mondta el nekik mindenről a nevezetességeket és tudnivalókat. S megkívánta, hogy a növendékek a térképről olvasni tudjanak. Ő maga geográfus létére, valójában nagyon keveset utazott, sőt nagyobb utazásokat talán sohasem is tett. De annál többet olvasott. Szaktárgyaiban egyike volt a legképzettebb tanároknak, aki nem elégedett meg avval, amit egyszer megtanult. Hanem folyton tovább képezte magát, pontosan átnézte a hazai és külföldi szaklapokat, folyóiratokat és statisztikai értesítőket, elolvasta az újabban megjelent nevezetesebb szakmunkákat, figyelemmel kísérte a tudomány haladását és a technika vívmányait, úgy hogy mindig ä jour volt s lépést tartott szaktárgyainak fejlődésével. Amit újabbat elsajátított, azt azután a tanításban értékesítette. Régebbi, nyugalmas éveiben s ambiciózusabb korában olvasottságát irodalmilag is kamatoztatta. Egy egész sorozat kitűnő földrajzi tankönyvet írt a közép- és polgári iskolák, tanítóképzők számára, sőt magán- használatra, melyek számos kiadást értek s az egész országban használtattak. Szaklapokba s olvasókönyvekbe cikkeket és kisebb rajzokat is írt, ezek közt főleg »Kirándulás a Babiagurára« érdemel említést. ❖ Íme egy munkáséletnek és értékes egyéniségnek pár szóval, vázlatosan körvonalazott rajza. Most, hogy nyitott sírjától már kevés híján egy esztendő választ el bennünket, a megnyugvás érzetével búcsúzunk tőle. Kilobbant a csendes munkában eltöltött élet. Időnek előtte — úgy véljük mi, kik szívből fájlaljuk elköltözését, oh de megváltás volt az számára: nehéz út végén boldog pihenés ! Nem zord arcú kaszásként jelent meg előtte a halál, szelíden, kedvesen nyújtotta neki az enyhülés poharát, melytől minden átélt keserűség eloszlik s megbékül a sokat zaklatott, szenvedő szív! Elment. Sírja fölött virágok nőnek s körüllengi a szerető emlékezés. Testét visszaadta a földnek, az elporlad, de sohasem múlhat el az a mindent átfogó szeretet, mely halhatatlan lelkét betöltötte; ott él az tovább el nem múló örök lángként, kartársai és tanítványai szívében. Dr. Miklós Ferenc.
