IV. kerületi (belvárosi) községi főreáliskola, Budapest, 1913
I. Jablonszky János (1848-1913)
c . fájdalommal nehezedik szívükre az a tudat, hogy minden áldozat hiábavaló volt, gyermekük beteg, boldogtalan. Ibsen »Kísértetekbe jut eszembe, midőn megemlékezem szegény, megboldogult kollégánkról. A legrettenetesebb sors, ami embert érhet, jutott neki osztályrészül; gyermekeiben sújtotta őt a végzet, oly betegséggel terhelvén ezeket, amelyből nincsen gyógyulás. Ez annál inkább lesújtotta a szerencsétlen apát, mert ő maga sohasem volt beteg s egész negyven esztendei működése alatt csak egyetlen egyszer mulasztott, midőn egy vadásztársa véletlenségből meglőtte a lábát, de ezt a baját is gyorsan kiheverte, mindössze három hétig feküdt. A megrázó csapást keresztényi megadással viselte el s óriási erőfeszítéssel igyekezett megőrizni külső nyugalmát, csak belül emésztődött. Zárkózott természet lévén, csak a legbizalmasabb barátainak nyilatkozott meg s panaszolta el baját, míg a fiatalabb kollégákkal s azokkal szemben, akik tőle távolabb állottak, egészen a régi kedves modorú, előzékeny és szíves kollega maradt s annak, aki nem ismerte őt közelebbről, halvány sejtelme sem voh arról, hogy a derült, nyájas modor micsoda fájdalmat rejt s a mosolygó arc alatt minő vihar dúl! Az otthona azonban ettől fogva már nem vonzotta őt s amikor csak lehetett az iskolába vagy a természetbe menekült s a munkában keresett feledést és vigaszt. Miután nem adatott neki, hogy a saját fiait nevelhesse, a más gyermekeinek oktatását tekintette életfeladatának s apai szeretetének egész melegét ezekre árasztotta. Innen az a görcsös ragaszkodás az iskolához, mely valóságos életföltételévé, létének nélkülözhetlen tényezőjévé lett, kivált amióta felzaklatott kedélye némileg lecsillapodott, régi kedve ismét visszatért s az isteni Gondviselés családi szerencsétlenségéért is részben kárpótolta őt Gizi leányával, akit a Végzet megkímélt testvéreinek rettentő sorsától s aki szép hajadonná serdült föl. Ez ismét kibékítette őt az élettel s derültté tette öregségének napjait. Sőt egy nagy örömet is tartogatott számára a Sors: leánya férjhez ment, egy volt tanítványa, Erdélyi József mérnök vette el. Ezzel beteljesült minden vágya s a földi élettől nem kívánt s nem várt többé semmit. Egyforma egymásutánban rótta a napjait, nagy buzgó- sággal tanított s néha még vadászgatott. De ennek a minden igénynélküli, megelégedett életnek nem sokáig örvendhetett. Valami kedvetlenség vett rajta erőt, fáradtnak, kimerültnek érezte magát s nyugalom után vágyott. Azt hitte, ha nyugalomba vonul, visszanyeri régi kedvét és lelkének egyensúlyát s kérte a nyugdíjaztatását. Azonban csalódott. Az Ég csapásai annak idején szívóssá tették ellenállását s megacélozták erejét az élet viharai ellené, de a nyugalom súlyos teherként nehezedett a kedélyére s beteggé tette testét-lelkét. Az iskola nélkül ő nem tudott élni s a pihenés reá nézve egyet jelentett a halállal. Ezt ő maga sem tudta, de legkevésbbé gondoltuk mi, akik mosolyogva • - - - —
