Evangélikus Leánygimnázium, Budapest, 1941

A latin nyelvtanítás és Horatius a középiskolában.

(Részlet dr. Gömöri Pálné, Margitay-Becht Magda tanár székfoglaló előadásából.)

. . . Horatius a római szellem és a császárság korának legjellemzőbb kifejezője. A tanuló legáltalánosabb vádja az. hogy Horatius nem lírikus. Felületes tanulmányok után ez első megállapítása. Hogy Horatius öregedő kispolgár, aki bölcs szentenciáival, józanságával, a természeti szépségek kényelmes élvezésével nem számíthat arra, hogy a fiatalság költője legyen. Azt mondják, hiányzik belőle a nagy érzések, szenvedélyek átélése, nincs meg benne a Vates misztikus lendülete, csak tanít és prédikál. Egyszer hazafiságról, arany középútról, erkölcsökről beszél, máskor viszont menekül a nagy dolgoktól, úgy látszik, érzi, nem illik ez játszi lantjához. Tele van tehát ellentétekkel. Ezek azok a kifogások, melyek a latin órákon el szoktak hangzani, lévén a vélemény nyilvánítása szabad. Nem ragadja meg a tanulót általában a forma sem; ma, a szabad vers korában a versmértéknek a legnagyobb mesterei, mint Horatius és Ovidius, hidegen hagviák őt. Pedig Horatiusról mondhatunk le mégis legkevésbbé. Egy elmúlt kort könnyebb megismerni egy ember világnézetén keresztül, különösen, amikor ez az ember korát oly tökéletesen fejezte ki, mint éppen Horatius.

Mondják, hogy Horatius nem eléggé lírikus. Azok számára, akik a lírát a féktelenben, a vadban, a túlzottban keresik, idegen fog maradni a horatiusi szinte művészetté emelt életbölcseség. Nem szeretik megbocsátani a költőnek a nyugodt fegyelmezettséget, azt a kicsit talán öreges nyugalmat, mellyel a világi dolgokról gúnyolódik. Egy fáradt, kifinomult kultúrának rezignált képviselője ő, aki nem akar már Pindaros-szal versenyezni. A napsütötte Hellas élő isteneivel társalgó Pindaros messze van már tőle. Bevallja, hogy mint a méh, gyűjtögeti az istenek asztaláról lehulló morzsákat; bevallja és nem szégyeli, hogy tanítvány, hiszen a görögség tanítványának lenni minden római számára büszkeség volt. Ezeket a görög formákat tette magáévá és alakította át izig-vérig rómaivá Horatius. Hazafias költeményeiben a római impérium eszméihez való törhetetlen ragaszkodás nyilvánul meg, az az érthető büszkesége minden rómainak, amely őt az akkori világ urává tette. Nézzük pl. Vergiliust: a művészetet ő is átengedi a görögöknek, nem is kíván