Evangélikus Leánygimnázium, Budapest, 1939

13

Rodin munkássága. Aki egyszer iátta, nem felejtheti el Danaidáját, a legszörnyűbb fájdalmak egyikének, a céltalan fáradozásnak szobrát. A megsemmisülés vágyával veri magát földhöz ez a nő, a hiábavaló és reménytelen munkától összetörve, szétbomló hajjal,, egész valója egy szörnyű sikoltás: nem birom tovább!

Ebben a stíluskorszakban bukkan föl a művészetben a szociális probléma, a szenvedés képei közt a szegény néposztályok szenvedése. Ennek az iránynak Meunier a legjellegzetesebb képviselője. Ö állítja elénk a munkást, akivel eddig még senkisem törődött, s mint háttér, bányák és gyárak jelennek meg, gyászosan és sötéten, mint e nyomorult sereg életének horizontja. „Bányaszerencsétlenség” című szoborcsoportján egy asszony hajol a kiszenvedett bányász, holtteste fölé, kimondhatatlan félelemmel, reménytelen, szótlan szomorúsággal. Nemcsak az egyén, hanem a tömeg tragikumát is érezzük.

Nálunk, Magyarországon nem ilyen komor és leverő a művészek valóságkeresése. Munkácsyra gondolok például, mint akinek egyéniségében erős a drámai vonás. ,,Siralomházá”-nak alakjait, nagy lélekismerettel és elmélyedéssel ragadja meg és tragikus levegőt teremt, anélkül, hogy kompozícióját rikító mozdulat, vagy arckifejezés megzavarná. Mennyi mértéktartás van abban, ahogy az. elítélt falnak boruló, zokogó feleségének keserűségét elénk tárja. Ugyanez a vonás közös többi szenvedéssel foglalkozó művében, pl. szép Kálváriájában is.

Az impresszionizmus korában a fájdalomnak nincs semmi mondanivalója, mert ez az irány nem törődött a tárggyal, a dolgokat csak színfoltoknak tekintette. Nagyobb szerep jutott ennek az érzésnek az expresszionizmus idején, melynek főleg Németországban volt talaja. Ez az irány nem az élet valóságának, hanem csupán a művész lelki élményének kifejezésére szolgál, s mint ilyen, a valóságot elferdítve adja, a fájdalom pedig melyet kifejez, legtöbbször olyan torz formákban jelentkezik, hogy meg is marad pusztán a művész lelki élményének. Csak Nolde Pietájára utalok itt, melyben a minden emberi alakból kivetkőzött szereplők inkább elrettentik a nézőt.

Hogy korunk művészeiről és törekvéseiről képet adjunk és ítéletet mondjunk, még nincs megfelelő történelmi távlatunk. De, ha a mai műtárlatokon járunk, minden nemzet művészete tanúságot tesz arról, hogy a fájdalom élő, ihlető erő, ma is. És ha azzal kezdtük, hogy a fájdalom ábrázolása olyan régi, mint maga a művészet, végezetül is csak azt mondhatjuk, hogy nem is szűnik meg addig,, míg művészet lesz a földön. Hiszen örök útitársunk a fájdalom, mindenütt ott van, ahol az élet, ott van az alkotó lelkében és képzeletében is, aki kőbe vési, vagy színekbe álmodja énjének isteni részét, „hogy az időben bizonyság legyen mindenről, ami gondolat és szépség, végtelen és örökkévaló ...”