Evangélikus Leánygimnázium, Budapest, 1928
nyilvánuló szempontban van. Mindegyiknek megvan a maga előnye és hátránya. Az állami tanterv az anyagot a történeti korszakok szerint csoportosítja (V. osztályban az ó-kor, a Vl-ban középkor és renaissance, a Vll-ben barokk és újkor, a VIII-ban a magyar művészet fejlődése) és az elosztás nagyjából összevág a történeti anyag elosztásával, amennyiben a megfelelő történeti korszakok vagy ugyanabban az évben vagy egy évvel előbb kerülnek tárgyalásra. Nyilvánvaló tehát, hogy itt a történeti szempont lép előtérbe; ennek az az előnye, hogy a tanuló aránylag kevesebb fáradsággal tiszta korképet kap. A mi eredeti tantervűnk ellenben az egyes művészetek fejlődését külön- külön kezeli: hosszmetszeteket ad az építészet, szobrászat és festészet kialakulásáról az egyes történeti korszakokon át. Ennél az eljárásnál a művészet iránti fogékonyság felébresztése az uralkodó szempont. Mindegyik művészeti kör egy külön világ, melybe bele kell magunkat élnünk, hogy megtanuljunk látni, hogy megértsük és tudatosan élvezzük. Ezt a folyamatot a mi régi beosztásunk nagyon megkönnyítette; de természetesen a történeti szempont sem volt mellőzhető ^tapasztalatainkat, lelki élményeinket bele kellett illeszteni a történeti keretbe, ami valamelyes idő- és erőveszteséget jelent. Mivel azonban a történeti korszakok szerinti beosztásnál viszont külön-külön kell újra az egyes művészeti körökbe beleélnünk magunkat, ami mindig egy kis lelki zökkenőt jelent, az erő- és időpazarlás tehát itt is megvan és nagyjából kiegyenlítődik. A művészettörténet tanításnak ezen kettős célja már a nevében adva van: művészetet és történetet tanítunk egyúttal; egyik a másik nélkül félszeg, egyoldalú tudást ad. Biztos történeti alap nélkül a művészeti nevelés eredménye szétfolyó, homályos, a történeti megvilágítás egyébként is múlhatatlanul szükséges a művészetek fejlődésének megértéséhez. A történeti módszer alkalmazásának ezen tényleges haszna mellett azon látszólagos előnye is van, hogy mivel reálisabb, könnyebben meghatározható jelenségekkel foglalkozik, módszere is már rég kialakult, tehát biztosabb eredményekkel kecsegtet, mintha a művészeti jelenségek lényegének megértésére helyezzük a súlyt; csakhogy a történeti módszer túlsúlya éppen azt nyomja el, ami a művészettörténeti tanítás lelke, hogy t. i. a tudatos műélvezetre vezessük a tanulót. Igaz, hogy itt bizonytalan 4
