Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1943

17 egy félórát szakítani. Pedig az igazi műalkotás átéléséhez idő kell, sok és nyugodt idő. De viszont azt se engedjük, hogy fiaink túlzásba essenek. Ne olvassanak nagyon sokat, főleg pedig ne olvassanak gyorsan. Inkább szoktassuk őket arra, hogy olvasmányaikból készítsenek kivonatot, ezzel olyan szokást gyökereztetünk meg a lelkükben, amelynek később igen sok hasznát veszik. Nagy kár volna, ha erre most nem használnánk fel az időt és a kedvező alkalmat. A nehéz szellemi munka után a napirendben legyen elegendő játék és testmozgás. A testmozgás éppenséggel lehet egy kis házkörüli munka is, amit a ráérő kis diák egész nyugodtan elvégezhet. Nem kell szégyelnie. És legfőképen tanul belőle: megtanulja becsülni a testi munkát és ezen keresztül azokat, akik érte dolgoznak és fáradnak, akik lehetővé teszik, hogy ő a szellemiekre fordíthassa minden idejét és erejét. Ilyenformán az iskola sok-sok meg nem valósított feladatát tudja pótolni otthon egy kis szülői vezetéssel a diák. Nem lesz számára unalmas a hosszú vakáció, és nem is lesz olyan üresség, hiány, amely majd később keserűen megbosszulná magát. Csak egyetlen pont van még, amely aggodalomra adhat okot, a nevelésnek egyetlen, de talán a legfontosabb részlete, amelyet még nem említettünk meg. A valláserkölcsi nevelés. Ezt nem lehet könyvekkel pótolni. A vallástani könyvekben nincs meg a hittanár meleg lelke, szerető gondviselése, vezető, irányító, támogató keze. A hittant, az erkölcstant nem lehet egyszerűen megtanulni, azt át kell élni. Annak lélekből kell átmenni. Aztán az iskola kápolnájában olyan otthonos a hangulat, olyan jóleső, meleg érzés tölti el a kisdiák szívét, hogy azt nem lehet semmi mással helyettesíteni. A vasárnapi szentbeszédek nem a „keresztény hívőknek", nem a „katolikus testvéreknek" szólnak, hanem azoknak a diákgyerekeknek, azoknak a kócoshajú, a fejüket mindig csínyeken törő, huncutszemű harmadikosoknak, ötödikeseknek, hetedikeseknek. A szünidőben ilyen nincs, pedig soha nem volna rá olyan szükség, mint éppen most. De ezért a vakáció ezen a téren is elvégezheti a maga nevelő munkáját. Akármilyen szép az iskolai istentisztelet, akármilyen kedves a gimnázium kápolnája, egy hibája mégis van. Nem szoktatja hozzá a gyermeket a nyilvános istentisztelethez, a hívők seregéhez, a keresztény közösség nagy gondolatához. Megmarad a maga zártságában, elkülönözöttségében. Ezért van az, hogy a gimnáziumból kikerült fiúk szinte nem érzik jól magukat a hívők között, és azért később is vagy visszamennek, ha tudnak, az iskola szentmiséjére, vagy ha nem, idegenként vesznek részt egy csendes kismisén, és szinte sohasem melegszik fel a szívük. Azért legyen a vakáció ezen a téren is bevezető az életbe. Szeresse meg a kisfiú a közösség istentiszteletét, ahol megszűnik a rang, a kor, a műveltség, és mindenki egyforma: Istennek szegény, gyámoltalan, kicsiny gyermeke. Neveljük arra a fiúkat, hogy szeressék meg a plébánia istentiszteletét, a „nagymisét" és ne mulasszák el soha a szentbeszédet. Az Egyház bölcs intézkedése mélyén nagy szociális gondolatok rejtőznek — ezeket kell a plébánia miséjén résztvevő gimnázista fiúknak meg-