Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1941

6 szemléletben tükröződött, hanem az egyes tárgyak értékelésében, sőt a módszertanban is. Például a nyelvtannak, a matematikának a formai képzőerejét hangsúlyoztuk: az ész fejlesztése volt a döntő szempont ezeknél a tárgyaknál — az ésszel való argumentálás, a bizonyítás volt a cél a pozitív tudományoknál. Még a világnézeti tárgyakba is belopózott ez a felfogás, amint szomorúan látjuk ezt a hitvédelmi tankönyveinkben, amelyek abban a korban készültek, de lényegében ma is használatban vannak. A racionalista-pozitivista felfogás visszatükrözése volt az iskolának az a követelménye, hogy minél több adatot, hosszú memoritereket kívánt a tanulóktól. Intelligenciánk öregebb képviselőitől ismételten halljuk a panaszt, hogy a mostani ifjúság kevesebbet tud, mint a régi — ilyenkor mindig a pozitív ismeretek tömegére, a memoriterek sorozatára hivatkoznak. A mai korszellem élesen szemben áll az elmúlt évtizedek felfogásával. Ezt a megváltozott szellemet úgy szokták jellemezni, hogy mindenben a totalitásra törekszik. Szakított a végnélkül! analizálással és inkább a szintézis az igénye. Ez a kor megtanulta, hogy az egész több, mint a részek összege, tudja értékelni a gondolatot, a szellemet, amely a részekből egészet, a tagokból organizmust alakít. Érdekes jelenség, hogy a kialakuló korszellem előbb formálta át az iskolát, mint mielőtt irányító eszméit világosan a felszínre hozta. Előbb gyakoroltuk és csak később vettük észre, hogy új szellem kialakulásáról van szó. Az iskola egyre erősebben hangsúlyozta, hogy az adatok ismerete az igazi tudásnak csak kis része; az adatoknak, az egyes tényeknek öszszefüggő gondolatsorba való összeépítése, a szintézis, az átfogó ismeret az igazán értékes. Ennek megfelelően egyre nagyobb szerepet nyert az összefoglalás, az áttekintés, a megadott szempontok szerint való egységes képbe-foglalás. Érdekes: a sokat emlegetett „osztályfoglalkoztatás" is csak a megváltozott korszellem megnyilatkozása: a kollektív életszemlélet kifejezője szemben az elmúlt idők szélsőséges individualizmusával. A totalitásra való törekvés szükségképi következménye, hogy az iskolát nem tekinthetjük többé tökéletesen elzárt területnek, hanem egyre jobban érvényesítjük az életre való előkészítés gondolatát. Az iskolát bele akarjuk állítani az élet áramlatába, annak szerves részévé akarjuk fejleszteni. Régebben az elvont észművelés volt a gimnázium ideálja, ma az iskola legfőbb célját a nevelésben látja és ennek megfelelően az erkölcsi nevelés nagyobb hangsúlyt nyert, mint a pusztán értelmi nevelés. Egyelőre még csak óvatosan, egy kicsit szinte restellkedve, de mégis csak kezdjük elismerni, hogy nem az absztrakt tudományos képzés, hanem a gyakorlati életre való nevelés a legfontosabb. Az átmenet nem könnyű. Az iskola hagyományai a régi, előkelő elzárkózottságot őrzik, de a gyakorlat ezt az elvet már több pontban áttörte. Igazában azonban nem kell restellnünk ezt a feladatot: a humanisztikus középiskola és ennek szellemi elődjei valamikor éppen eléggé gyakorlatiak voltak. Legősibb formájában rétorképző iskola volt, ami ugyancsak gyakorlati cél volt akkoriban. Később hosszú évszázadokon át a latin nyelv nem előkelő dísze volt az iskolának, hanem gyakorlati célt szolgált, lévén a latin a nemzetközi érintkezés és a tudomány valóságos, élő nyelve. Hosszú sor példát lehetne felhozni annak igazolására, hogy