Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1940

n Piusnak, a most dicsőségesen uralkodó, aszkéta, bölcs pápának taní­tásait. Milyen boldog érzés, hogy amikor recseg-ropog minden, amikor tévelyeg a magára hagyott ember, amikor sárba taposnak minden esz­mét, minden elvet, mi katolikusok látjuk az utat, mert nekünk csak Szent Atyánkat, egyházunk tanításait kell mindenben követnünk és ak­kor nein csalódhatunk. Egyházunk tanításaiban bennefoglaltafik minden szociális tarta­lom, minden erkölcsi tanítás, megszabja viselkedésünket az állam irá­nyában, nincs szükségünk új tanításokra. Az egyház megvéd a tévedésektől, módot ad, ha erre feltétlenül szükség van, a megújulásra, nem zárkózik el a valóságos haladástól. Milyen boldog büszkeséggel érezzük, hogy ma, amikor állig fel van a világ fegyverezve, amikor a szerint értékelik a nemzeteket, hány ágyújuk, tankjuk, repülőgépük, tengeralattjárójuk van, azért még min­dig a világ legnagyobb erkölcsi tekintélye a Szentatya: világi fegyverek nélkül, de erkölcsi, szellemi, vallási fegyverekkel felszerelve, ott áll erős lélekkel a kősziklán és mindenki tőle várja, hogy, mihelyt lehet, meg­teremtse a világ békéjét. Az igazi keresztény politika mellett ápolni akarom az ezeréves, Szent Istváni, Pannonhalmáról és Esztergomból kisugárzó magyar nem­zeti politikát, mely a múltban, magyar hagyományokban gyökerezik, védi nemzetünk függetlenségét, ezeréves alkotmányát, nemzeti sajátsá­gainkat. És végül ápolni akarom a keresztény magyar humanizmust, mely a klasszikus műveltség talajából gyökerezik. A klasszikus műveltség az emberiség nagy vigasztalása, a klasz­szikus műveltség megmaradt értékeit a pusztuló római birodalomból az égő Európában a kereszténység, a szerzetesség, a kolostorok mentették át nekünk. Mindig szimbolumot látok abban, hogy Dantét, mikor a sötétben elveszti az utat, Vergilius kalauzolja a helyes ösvényre. Általa lettem költő, és keresztény, tanítja Dante. Megrendült lélekkel olvassuk ma is a klasszikusokat: az Iliast: Ho­meros halhatatlan sorokkal örökíti meg, miként tolja az új lomb a ré­git, az Odysseiát, miként ismeri fel az öreg Argos kutya hazatélt gaz­dáját. Meghalt Aischülos: az emberszeretetéért bűnhődő Prometheus pa­naszkodása. Meghatnak Sophokles sorai, amikor Oedipus király tanítja: senki földi ember nem mondhatja magát boldognak, míg élete végóráját el nem érte biztosan. Antigoné bátran kiáltja oda a bősz Kreonnak: vannak a halhatatlan isteneknek Íratlan törvényeik, melyek erősebbek a világi törvényeknél, már pedig isteni törvény parancsolta nekem, hogy testvéremet elte­messem. És nem megható-e Antigonéban a kar, amikor az embert magasz­talja, aki átszeli a tengereket, az Istenek egyedül neki adták a beszéd és értelem hatalmát, csak a halállal nem bír.

Next

/
Thumbnails
Contents