Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1939

PAX ! Gábor Béla Elment. Csendben, észrevétlenül egy nyári délután. Ismét árván maradt egy diáksapka, melyet oly büszkén viselt gazdája. Most kopottan borul a hideg koporsóra, őrzi egy fiatal lélek álmát. Ez a „Pax"-os címer volt szimbóluma rövid életének Ősszel tudtuk meg, hogy nincs már közöttünk. S ha most rád gondolok, hirtelen megragadnak az emlékek, röpítenek egy felejthetetlen mosolygó diák felé ... Te feléd, Béla! Mindenkit szerettél. A te kedvességed örömöt varázsolt a mi arcunkra is. Értékes kincsünk voltál, s azt hittük, hogy sokáig együtt lehetünk. De az isteni Gondviselés máskép határozott. Erősebb volt nálad betegséged. Elhagytál minket, de otthon vasszorgalommal folytattad tanulmányaidat. Ha találkoztunk néha-néha, megragadtad a kezem s csillogó szemmel kérdezted: ,,Mi van az osztállyal?" S ha meséltem róla, a sok-sok együttes élményről, lassan elkomolyodtál, szemedből a fény kialudt. Éreztem, hogy fénytelen szemmel is ezt kérdezed: „Mikor lehetek én is ismét veletek? Mikor játszhatok én is bohókás kedvvel az iskolaudvaron?" Vágya nem teljesült. Elment... Nincs többé!... Elvesztettük örökre ... Itt hagyott bennünket a csendes, halkszavú Béla. Béla! Fáj nagyon, hogy elvesztettünk. De e rideg valót megpróbáljuk enyhíteni: Neked most már jó! Te ott vagy messze fenn az égben. Elérted azt a nagy Célt, amelyet nekünk hosszú élettel kell kiérdemelnünk. Szenvedést, fájdalmat már nem ismersz. Ott pihensz a nyíló virágok alatt. Csendes sírod körül zsolozsmát zeng a természet. Csend van körülötted, szivbemarkoló némaság. Kereszted ott áll az esőben, szélben, napsütésben hirdetve: Itt nyugszik Gábor Béla, élt 17 évet. Meghalt, de magával vitte szüleinek s osztályának szeretetét, mely mindig megmarad, míg nem találkozunk... ott fenn. Nagyon nehéz örökre elbúcsúzni attól, akit szerettünk. Nem! Mi nem búcsúzunk Tőled örökre! Csak — Isten veled, Béla — a viszontlátásig. Kiss Zoltán, VII. o. t.