Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1939

28 Az olvasásanyag megbeszélése, megvitatása már közös munka, melynek csak irányítását, illetve csak megindítását adja meg a tanár. Természetesen a kort, a rejtett motívumokat maga a tanár fejtse fel a tanulók előtt, mégpedig folyamatos előadásban. Itt nem érvényesülhet a tanuló munkája annyira, mint természettudományi tárgyaknál. (Egyes vezetők ugyan itt is fokozott öntevékenységet követelnek a tanulóktól és ezáltal szétdarabolják a tanár munkáját.) Az irodalomtörténet nem fizika. Itt nem lehet munkáltató optikai padokat tenni a tanuló elé. Az optikai padon addig-addig tologatja a fényforrást vagy a lencsét, amíg csak megjelenik előtte a kép. Az irodalomban, bár adva van az olvasmánnyal az anyag magva: az író és a kor lelke, a tanárnak kell megnyitnia a perspektívákat. Ez pedig, hisz a szintézisről van szó, csak folyamatos, megfogó előadással történhetik. A kérdezve kifejtés szükségkép kisebb-nagyobb analízisekhez vezet és torz formában az íróból lélektani képlet, az olvasmányból mondatok és sorok lesznek. Nem állítjuk azonban azt, hogy a munkáltató, illetve a működtető előadás és íogalmazásmód nem jár olykor eredménnyel, de inkább mutatványos és arra szoktatja a tanulót, hogy az iskolában próbálja a munkát elvégezni, vagy a munka látszatát kelteni. Itt azonban az olvasásra való nevelés is szerepel. Az olvasást a tanuló szükségképen otthon végzi el és ez lesz a legeredményesebb öntevékenység. Ez nem zárja ki, hogy kikívánkozó és otthoni olvasmányai után komoly tárgyi és tartalmi alapú mondanivalóját az iskolában is megbeszélje. Vigyázni kell, hogy az irodalom a tanulónak mindenkor személyes ügye maradjon és a tanár azt tudja elérni, hogy a tanuló bizalmasan, szeretettel vezesse be tanárját ebbe a személyes külső tartalmú (olvasmányból szerezte a tartalmat), de mélyen belsőgyökerű élményvilágba. Legyen meg a tanár és a tanuló között mindig az a termékeny alternatíva, melyet így fogalmazhatunk meg: Én így láttam; és Te? Mindenkor értékeljük a tanuló önálló munkáját. Az irodalmi élmény munkájának tehát nem a memorizálás az alapja, hanem egyéni szemlélet, vizsgálat és elmélyedés. Ha a tanuló dolgozik, a tanár megértéssel várja meg a munka eredményét. Megpróbálták már irodalmi alkotások schematikus ábrázolását is a memorizálás kedvéért, de ilyenkor — mint ez az egyik pesti iskolában ma is látható — a Toldiból egy rettenetes csavarvonal lett. Az ember tragédiája pedig esetleg úgy él majd a tanuló lelkében, mint egy színes hikozoéder. A nagyszerű didaktikai munka megöli az írót, megöli az alkotást, megöli az irodalmat és — a legnagyobb hiba — megöli a gyermek lelkében az irodalom iránti érdeklődést is. Mindezt azért említettük itt az irodalom történeti tanításáról szólva, hogy éppen az irodalom, éppen az ember és a nemzeti értékek érdekében óvjunk mindenkit a didaktikai túlbuzgalomtól. Ez a tanár számára talán elismerést jelenthet, de nem megnyugvást lelkiismerete számára, ha komolyan az elérendő eredmények szempontjából fogja fel tanítónevelői munkáját. A tanuló tehát már megismerte az irodalomtörténet fogalmát, látta az irodalomtörténetírás, az irodalomvizsgálat egy-két műhelyfogását, most már elkezdi élni az irodalmat. Problémái lesznek (a tanár igyekezzék azon, hogy legyenek is!) és ezeket maga igyekszik megfejteni a látott módszerek alapján. Kritikus, gondolkozó irodalomszemlélővé válik. Egynémely magyar tanárok ilyetén munkájának eredményeként a tanár ve-