Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1939
25 négy író életét és költészetét mutassák be a kiszemelt olvasmányok. (Részletes Utasítások 51. 1.) Nagyon hasznos és hatásos a négy írót együtt megmutatni a tanulónak a XIX. század harmincas-negyvenes éveinek irodalmi életében és küzdelmeiben. Ezek az olvasmányok azonban, hogy az érdeklődést lekössék, inkább szépirodalmiak legyenek, mint tudományosak és nem otthon, hanem az iskolában történjenek. (Gondolunk itt pl. az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában megjelent Erdélyi csillagok c. arcképsorozat Barabás Miklósról szóló cikkére és az ehhez hasonló olvasmányokra.) A tanár ne elégedjék meg a kötelező olvasmányokkal és az olvasókönyv szemelvényeivel. Az olvasókönyvi szemelvények a tanulók előtt csak a tanév elején bírnak némi vonzóerővel, mert a könyv felvágása után az őket érdeklő részleteket elolvassák és a feldolgozás idején már unalmas leckeanyaggá válnak ezek számukra. Kiindulási alapul, szilárd kapaszkodópontokul természetesen továbbra is ezek az olvasmányok szolgálnak, azonban inkább csak a tanítás, az élményi olvasási anyag vázát teszik. Cél: minél jobban megismerkedni a négy nagy íróval, életükkel egybekapcsolódó költészetükkel, mely a korban termett és sok vonatkozásban a korból született. Nagyon vigyázzunk, hogy a gyerek szintetikus irodalomélményét, ha már megszerezte, ne bontsuk szét, ne porlasszuk kihulló részletekké. Ne legyen számára Vörösmarty: a költő és Vörösmarty az ember, hanem csak egyetlen egyarcú Vörösmarty, aki írásának, alkotásának minden pillanatában ember és költő is volt egyszerre és szétválaszthatatlanul. A tanuló már bent van az irodalomtörténetben, még azonban nem regisztrál, még nem jutott el az irodalomtörténet diakronikus élményéig. Még csak egy kort lát négy arc, négy ember szemeiben és korukban történő írói küzdelmeikben, alkotásaikban. A művek analízise, mely az osztály munkájának a régi poétikai tanítás örökségeképen szintén feladata, inkább az esztetikai nevelés eszköze. Ezzel nem is foglalkozunk, csak arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a sok esztetizálás és boncolgatás — sok tanár felette hajlamos erre — ne essék az irodalom nemzeti nevelés szempontjából annyira fontos mondanivalójának rovására. Ne feledje el a tanár, hogy középiskolai irodalomtanításának munkájában nem tudós, legalább is elsősorban nem, hanem nevelő. Ez sokaknak, akik az irodalommal tudományosan foglalkoznak, egy kis önmegtagadásba is kerül, mert a gyermek szellemi és érzelmi színvonalán való mozgás tudományos dilettantizmusnak látszik előttük, de igen fontos. Fontos, mert nevelőmunkánk szempontjából, nem közlünk, regisztrálunk és számonkérünk, hanem magasabb feladatot végzünk: megszerettetjük, beleoltjuk tanítványainkba a magyar lélek, magyar sors nagy hordozóját és kifejezőjét, a magyar irodalmat. Ennek a célnak az érdekében igen sokszor apró fogások kiagyalása válik szükségessé. Vigyázzunk azonban, hogy minden apró fogást a céltudatos szeretet hasson át és így munkánk ne váljék többékevésbé jól elsajátított vagy elsajátítható mesterséggé, hanem maradjon meg mindig hivatásnak. Az irodalomtörténeti propaedeutikus munka vizsgálatánál láttuk, hogy lassan sajátítja el a tanuló azokat az elemeket, motívumokat, melyek a szintetikus irodalomtanítás szemponíjából fontosak. A kezünk alá kerülő gyermek a mesén (színes cselekmény megélésén) át a realitásokon keresztül jut a történeti valóság világába. Megismeri először a müvet r aztán az írót és a kettőnek a kapcsolatát.
