Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1938

HALOTTAINK. Tarnay Miklós. Már az ötödik osztály elején nem láttuk komoly, de mégis mosolygó arcát magunk előtt. Nemsokára megtudtuk, hogy nyáron megbetegedett, 4e egy-két hónap múlva újra közöttünk lesz. Akkor még így beszéltünk! Eltelt az idő és kérdezgettük egymást: Hát még mindig nem jön? Nem; rosszabbra fordult az állapota, — tudtuk meg az új hírt. Lassanként elérkezett az év vége és sajnáltuk szegény Mikit, hogy elveszít egy évet, de egyikünk sem gondolt a legrosszabbra. Pedig ez is elkövetkezett. Augusztus közepe felé egy rózsadombi kis villában visszaadta lelkét Teremtőjének. Nyár volt, mikor meghalt. Mindenki nyaralt, távol volt Pesttől. Aki pedig itthon volt, nem tudott a tragikus eseményről, s így szeretett osztálytársai közül mindössze kettő kísérte ki a farkasréti temetőbe. Képét kitettük az osztályban a falra. Alatta ez a keserűen hideg, fájó szöveg: Élt 1922—1938-ig. De nemcsak képe van közöttünk, hanem az ő kedves, soha el nem múló emléke is. Ott lebeg előttünk komoly, nyúlánk alakja, amint a folyosón beszélget, játszik. Emlékszünk, hogy mennyit szenvedett ő, aki annyira szerette az iskolát és társait, s ha nem is lehetett közöttünk, mennyire örült, mikor az egész osztály aláírásával levelet küldtünk neki. Szeretettel és aktivitással telt lelke nem tudott belenyugodni a betegágy tétlenségébe. Kis akváriumot vétetett magának, s azt gondozta, annak lakóira pazarolta meleg szívének szeretetét. Bencés diák maradt haláláig. Felvette az utolsó kenetet, s az öreg intézettel, osztályával és osztályfőnökével ajkán lehelte ki tiszta lelkét. Kedves Miki, szüleidnek, testvéreidnek szemefénye, osztálytársaidnak hűséges barátja voltál, nem búcsúzhatok tőled másként: A viszontlátásra! Gróf Lajos, VI. o. t.