Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1935

25 nevelni. Cikkünk itt kíván foglalkozni az 1924 és 1934-e s törvényeknek katolikus szempontból legfontosabb részével, mellyel adva van a középiskola legfőbb feladata: a nevelés. Méltán foglalja el az első helyet, mint a pedagógiai tevékenység legáltalánosabb megnyilvánulása, ami megelőz, magában foglal oktatást és képzést. A gyermekben megvan fejlődő egyéniségének bizonyos alapformája, genotipikus és fenotipikus adottsága, mely a fejlődés ösztöne, a környező világ, a kezdetlegesből egyre fejlődő tapasztalás, a megismerés és átélés spontán keresése által egyre fejlődik. Mindezt áthatja és felhasználja a nevelés, ami tehát adva van magával az emberrel. Akár primitív formában nyilvánuljon meg, nélkülözve minden tudatos célkitűzést, akár tudatosan kialakított rendszerben, a nevelésnek mindig jellemző vonása, hogy a fejlődő emberi lélek magasabbrendüségére, emelésére, a fejlődő lélek alkatának kialakítására törekszik. A nevelésről korunk pedagógiai irodalma több szempont szerint ítél és ezek a nevelés folyamatában ható végső tényezővel függenek össze. A hagyományos induvidualista felfogás a legfőbb tényezőt a nevelő akaratában látja. Nevelő-tanítvány az alaprelációja a nevelésnek még akkor is, ha mint a középiskolában, mindkét részről az egyének egész csoportja szerepel. A tudatos nevelői ráhatás, amely megfontolt módszereket alkalmaz, hivatott a kitűzött célhoz elvezetni. A szociális nevelés teoretikusai a társadalomban látják a nevelés végső tényezőjét. Az előző nemzedék magához hasonlítja a következőt. Konkrét megnyilvánulásban két hatóerő, a sajátos jellegű egyéni lélek és a közösség formatörvényei alakítják ki az embert. Kölcsönhatásuk szövi át a nevelés egész folyamatát, mindenki nevel, az új nemzedék is hat az előzőre. A nevelés fogalmának körét ez a felfogás egész tágan fogja fel és azonosítja a hatást magával a neveléssel, melyet megfoszt legfőbb jellegétől, a magasabb értékekre törekvéstől. A kulturfilozófiai felfogás szerint a nevelés túlmegy az egyén-egyén, egyén-társadalom közti relációkon. A kulturfilozófia egyik pillére az objektív és szubjektív szellem korrelativ fogalompárja. Amaz magában foglalja mindazon javakat, amiket az emberi szellem a történelmi kultúra során felhalmozott és amelyek egymással strukturális összefüggésben, mint állam, társadalom, jog, tudomány, gazdaság, technika, művészet és vallás képezik a tudományos analízis tárgyát. Az objektív szellembe kapcsolódik be az egyéni szellem, az objektív kultúrába a szubjektív. A hatás itt is kölcsönös. Az értékek átvétele, átélése teszi a művelődést és a müveit egyén tevékenysége teremti a kultúrát. Igaza van a kultúrfilozófiai neveléselméletnek, amikor azt mondja, hogy a nevelés lefolyásában a nyelv, tudomány, társadalom stb. kulturjavak közvetítésével él a nevelő, de túlságosan tágkörű a meghatározása, ha tekintetbe vesszük a kulturjavaknak sajátságos szemponthoz mért, tehát egyéni jellegű kiválasztását és hogy ezen felfogás nem számol a nem szellemi dolgok nevelőhatásával, pl. a természetével, mely szintén nagy hatással van az egyéniség kialakulására. Minden vallásos jellegű nevelési elmélet két végső tényezőt, egy objektív, tárgyi és egy személyes tényezőt tesz fel. Az objektív jellegű az egész mindenség. Az egész kozmosz, természet, kultúra, társadalom, értékeket hordoz, mert abszolút szellemi lény müve, elgondolása. Az elgondoló alkotó