Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1933

15 II. Az eszmények szerepe a nevelésben és az eszmények nevelése az ifjúságban. (Szülői értekezlet. 1934. március 4.) Amint a nagy kozmoszban vannak erőközpontok, napok, amelyek körül titokzatos suhanással, fantáziát lesújtó csodás pontossággal keringenek a bolygók, úgy vannak a lelki életnek is ilyen napjai, sugárzó, izzó erőközpontjai, amelyek körül az ember lelki életének bolygói keringenek titokzatos törvényszerűséggel. A lelki életnek ezeket a napjait nevezzük eszményeknek. Az eszmények bolygói a cselekedetek. Minden eszmény erőközpont, amely körül a cselekedetek imbolygó, hullámzó tömegei keringenek. A hasonlatot még tovább is vihetjük. Amint a naprendszerek adnak fényt és szint a világegyetemnek, épp úgy az eszmények színezik azt a csodás kis világegyetemet, amelyet emberi jellemnek nevezünk. A bolygó,, imbolygó cselekedetek sokszor eltakarják a napot és éjtszaka borul a lélekre, azonban, bár ilyenkor nem láthatók a napok, mégis megvannak azok, mégis erőket sugárzó tényezők azok, mégis mozgató erőközpontok azok. Mikor aztán fordul az élet sora, derengeni és pirkadni kezd, ritmikusan újra kigyulladnak hajnalrózsái a lélek egén, hogy fény és színakkordok pompázó zengésében újra reggel legyen, újra diadalmasan emelkedjék a magasba eszménynapunk győzelmes koronája. Az eszmény szinte kimondhatatlan fontosságú tényező minden nevelésben. E fontosságnak szinte sűrített szükségessége épen a pubescens korba esik, abba a szent és Isten Urunktól, Atyánktól reánk mért kényes és küzdelmes korba, amelyről sokszor még nevelők is szeretnek olyan bántóan komolytalanul megemlékezni, de amelyről komoly és embert szerető nevelő csak megillető tisztelettel és komolysággal gondolkozik. Van ebben a korban kétségtelenül sok komikus és kellemetlen elem. De hát a komikum nem mindenütt érinti-e, nem mindenütt súrolja-e a tragikum határvonalát? Az élet tragikuma kívülről nézve mindig komikus. A káoszban benne úszni, a káoszszal küzdeni, az tragikus tény. A partról nézni ezt a küzdelmet: komikus látvány. A krisztusi, katolikus nevelő azonban nem a partról nézi a pubescens kis ember titáni küzdelmét a nagy káosszal. Vele úszik, vele forrong, vele szomorkodik, vele örü.1 és vele sír. A pubescens ember a káosz embere. Az emberben mindig van valami káotikus, valami szörnyen titokzatos mélység. Ezért az ember mindig tragikus lény marad. De soha anynyira nem káotikus az ember, mint épen ebben a korban és ezért soha sem mondható az ember tragikusabbnak, mint épen ebben a korban. Nem azért mondom ezt, mintha sajnálnám azt a kis embert emiatt. Távol legyen az tőlem! Épen az élet ezen tragikus elemei adják meg a személyiség vonalait és arculatát. Ezek azok a tényezők, amelyek kifaragják, kikalapálják, kicsiszolják a jellemet. Ezekre tehát nagy és nélkülözhetetlen szükség van. Vájjon lehet-e sajnálni a mustot, amikor az forrásnak indul? Lehet-e sajnálni azt a sistergő, forrongó, égő ősködöt, amelyből geológiai rengések, robbanások, ropogások között alakult ki a világegyetem? Lehet-e sajnálni azt a sistergő, forrongó, égő ember-káoszt, akit mi pubescens