Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1932

35 azon fáradoztak, hogy a mai ünnepet megülhessük. Hála és köszönet a székesfőváros vezetőségének, elsősorban polgármesterének, aki mindig megértő volt velünk szemben, ha kérni jártunk nála. S a derék Józsefváros derék polgárainak, akik elsőnek hívtak bennünket s azóta állandóan velünk és mellettünk állottak és állanak. A városrész aranyosszívű plébánosának, aki oly sok könnyet szárított fel szülők szeméről jó szívével, az egyházközség vezetőségének, a mostaninak és az akkorinak, mikor hívtak bennünket, dr. Vasek Ernőnek, aki még a bebútorozásban is segített. Nem felejtjük el Zilahy Kiss Jenő, akkori alpolgármesternek, Schöber Ferenc és Purebl Győző tanácsnokoknak nevét. S hogy feledkezhetnénk meg a mi legfőbb pedagógiai irányítónkról, dr. Pintér Jenő főigazgatóról?! De ki tudná felsorolni mind a neveket? Hála nekik mindazért, amit tettek. Ám szálljon egy pillanatra azok emlékéhez is lelkünk, akik már nincsenek. A pannonhalmi Boldogasszony-kápolna sírboltjában alussza örök álmát a jó Remigius főapát, aki szíve közepébe zárta a budapesti bencés reálgimnáziumot, aki betegsége idején is mosolygó arcával élvezte az ő budapesti fiainak elevenségét. A havas Svájcban porladozik az első igazgatónak teste. Ő ültette el a magot, ő vetette meg az épület alapját. Oly könnyű volt az ő nyomdokain dolgozni s építeni tovább a tőle vetett biztos alapokon. A gyermekért dobogott mindig szíve, minden gondolata a gyermeket rajzotta körül s Istennél járó lelke minden nevelő eszményeként nyilvánult meg. Ők ma bizonyára az égben örvendeznek a mi ünnepünknek... S elszáll lelkünk a rákoskeresztúri temetőbe, ahol első kis halottunk, Kováts Tivadar várja feltámadását. A kerepesi temetőnek csendes lakói közt sok a bencés diák: elvonul lelki szemeink előtt a kis Genthon Lali szőke feje, aki szerdán még jókedvűen volt köztünk s másnap reggel már halott volt; a kis Zimka Alajos törékeny teste nem tudott megbirkózni a kórral, ahogyan a Sztripszky Laci is elhagyott bennünket Majerböck Gáspárral, Kiss Istvánnal és Fleischer Vilmossal együtt. Ti is a mieink voltatok... Gondolunk rátok. Ti meg imádkozzatok a jó Isten trónja előtt értünk. S most kegyeskedjenek megengedni, hogy kiesve krónikás szerepemből — de csak egy pillanatra — elmondjam a hét évi igazgatóskodásom legszebb emlékét. Egyik kis beteg diákunkon csak vérátömlesztéssel lehetett volna segíteni. Mikor ezt megtudta osztályfőnöke, felajánlotta a saját vérét, de már későn volt... A kis diák meghalt. * S most szőjjük tovább álmainkat... Otthonra vágyunk, szép, meleg otthonra. Helye már megvan. S ha lesz annyi energia az elkövetkező években, mint amennyi volt az elmúlt tíz évben, akkor állni fog székesfővárosunknak annyi szép iskolájához méltó iskolánk, a tudományok méltó csarnoka, az evangélium szerinti nevelésnek műhelye, ahol a későbbi bencés ivadék fogja tanítani mostani diákjaink gyermekeit és unokáit a bencés jelszóra: imádkozzál és dolgozzál. *