Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1932

33 azt, amire szüksége van: legszebb díszét önmagában hordja s ha van benne életképesség, keresztültör minden akadályon... Sok főapát szövögette a budapesti bencés gimnázium álmát. Fehér Ipolynak felajánlották a tisztviselőtelepi gimnáziumot, majd a Ferencváros­ban szemelt ki szép telket e célra. Hajdú Tibor főapát félórával késett el, hogy megkapja azt a pompás helyet, ahol most a testvérrendnek, a ciszter­citáknak fényes iskolája neveli-oktatja a főváros fiait. 1914-ben a főváros­sal megköti szerződését, hogy a Zuglóban telepedik le a Rend. Ennek pompás tervei el is készültek, de jött a háború s a megvalósuláshoz közel álló álom mégis csak álom maradt. Neki ajánlották fel annak idején a Rákó­cziánumot, de gyenge emberi szempontok másképpen határoztak. S már megnyílt kis iskolánk, mikor néhai Vass József, Rendünk tanítványa, felkí­nálta a Ferenc József-intézetet átvételre, amire a Rend hajlandónak is mu­tatkozott, de ismét más szempontok győzedelmeskedtek. S maradt a ki­csiny kis mag, hogy a benne rejlő életcsira bontsa ki teljesen magában ér­tékeit. S a csira kihajtott, él s reméljük, hogy élni fog addig, míg csak ér­téket jelent az a nevelés, amely falai közt folyik. * S most a krónikás szeretné lehúnyni szemét, hogy elvonuljanak előtte azok a képek, mozzanatok, amelyek oly sok lelki gyönyörűséget szereztek, de amelyek a fejlődés egy-egy határkövét alkották. A diák-misék... a kis kápolnában. Együtt imádkoztunk a pappal s énekeltünk lelkesen, hogy a falak alig bírták. Azok a fenségesen csendes pillanatok, mikor mindnyájan szívünkbe vettük az ég és föld hatalmas Urát. Talán csak angyalok tudták oly szépen énekelni a „Domine non sum dignus"-t, mint a mi csilingelő hangú kis diákjaink... Jöttek mások is ta­nulni, épülni, meghatódni s Te tudod, aki a szíveket és veséket vizsgálod, hogy hány tévelygő lélek tért ismét Hozzád... A diák-sapka. A pax-os sapkák. Mily türelmetlenül várták évről-évre a kicsinyek! Az ajándékos karácsony-estnek boldogsága ragyogott szemük­ben, mikor megkapták. Szerették volna azonnal fejükbe nyomni, de a ko­moly osztályfőnök úr megmagyarázta, hogy mire kötelez a sapkának hor­dása s mindegyik diák fejére maga tette fel először a sapkát. S vitték haza boldogan, örömmel... simogatták, cirógatták, csókolgatták. Volt, aki kis éjjeli szekrényére tette, hogy álmában is mellette legyen. Volt, aki arra kérte jó szülőjét, hogy koporsójának sapkája legyen díszessége ... Iskolai ünnepségein forrott össze igazán hatalmas családdá az iskola. Mindenki dolgozott az ünnepély sikerén. Volt tanár, aki nappal a declina­tióval gyötörte a fiúkat, az éj csendjében pedig — művészi ihlettől ve­zetve — kulisszákat festett. A másik a színpadot ácsolta, a harmadik a vil­lannyal bajlódott, a színigazgató pedig tanította a darabot, mert annak szépen kellett mennie. Mennyi örömmel figyeltük a szülők arcának de­rűjét, szemüknek boldog csillogását, mikor gyermekük megjelent a szín­padon s sikere tapsokat aratott. Mennyi áldozatkészséget láttunk ilyen alkalmakkor! Akadtak bőségesen segítőtársak a szülők társadalmából is ünnepeinken... Még csak két osztályunk volt. A Szent Jobbot vitték körül diadalme­netben a magyar ifjúság számára a Várban. Prímási mise, fényes szó­noklat, az ifjúság felvonulása a szent ereklye előtt... A csendben léptek

Next

/
Thumbnails
Contents