Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1931

18 hajolunk le minduntalan olyankor, amikor a kis fiúnak lelke fölé kellene lehajolnunk. Mi a soproni kollégiumban minden szombaton este „népgyűlést" tartunk a kis fiúkkal; ilyenkor megbeszéljük az elmúlt hetet, jót, rosszat, megkritizálunk mindent, azután a jövő hét terveit tárgyaljuk meg, de úgy, hogy mindig megmagyarázzuk nekik, hogy mit miért kívánunk. A legegyszerűbb szabálynál is ez a módszer válik be minden más előtt. Ha pl. azt akarom, hogy a folyosón ne bömböljön a gyermek, akkor célomat sokkal könnyebben elérem, ha egy népgyűlésen arról beszélek nekik, hogy a közösségért minden egyesnek áldozatot kell hoznia, hogy ez ajándék, amit szeretetből egymásnak adunk s hogy a folyosón a csendes járás is egy ilyen ajándékunk a közösség számára, — mintha nagy dérrel-durral kihirdetem, hogy: aki pedig bömböl a folyosón, azt elverem! Előbbi esetben a gyermek munkatársammá lesz a közösségért való élésben, utóbbi esetben egy erőszakos, fenyegető felnőttel szemben virtussá lesz úgy bömbölnie, hogy rá ne jöhessen, ki volt az. 2. Sokszor elmondjuk, hogy a gyermek a jövő. De csak frázis marad előttünk és nem lesz a nevelés alapvető elvévé. Pedig, ha bennünk élne annak a tudata, hogy a fejlődő ember életének minden mozzanatát a nagy Élet nézi és hogy jellemének kicsi, határozatlan vonásai óriási kontúrokká nőve, férfijellemének alapvonalai lesznek, bizony másképpen törődnének sok aprósággal! Hányszor mondjuk jellemhibára: ,,Jaj, de helyes!" (mikor a kicsi olyan bájosan füllent, vagy mikor olyan szellemesen kibújik a kötelesség alól, vagy olyan ennivaló módon csücsöríti a száját, miközben egy, a házmestertől ellesett, mennydörgős, mocskos kifejezést reprodukál, stb.). És diák- meg kamaszkorában hogyan számonkérjük tőle az etikettet (1. Illemkódex paragrafusai), de elfelejtjük éppen úgy beleidegzeni a sokkal fontosabb etikát (1. Katholikus erkölcstan). És az élet nagy kérdéseire sokszor de ferdén neveljük, pedig ahogyan most megtanulja őket, úgy lesznek életelvei később! Mutatóba csak egypárat: Az engedelmesség . . . önmagam akaratának önkéntes alávetése egy másik akaratnak, amely jó, ha vezet és irányít, mert az életnek biztosabb ismerete dirigálja. Tehát nem úgy, hogy a felnőtt erős, brutális akarata lenyomja a kis akaratot és kényszeríti, hogy szót fogadjon, — hanem mosolygós készséggel szót fogadó munkatársammá tenni a fiút abban, amit el akarok érni. Mosolygós engedelmesség ott van csak, ahol mosolyogva tudnak parancsolni és számonkérni! És az igazi parancsoló fölény nem az ordító, vezénylő őrmesteré, hanem a halkszavú férfié, akinek csendes szava mögöt azonban ott érzik az Erő. A gyermek soha nem szorul arra, hogy ezt az erőt kimutassuk és éreztessük. A sejtett erő mindig jobban imponál, mint a kitört erő, mert az elsőnek különleges színezetet ad megfegyelmezett mivolta és kiszámítatlansága. („Ha ez egyszer elszabadul, mi lesz itt?!". . . .) A halkszavú ember sokkal jobban imponál és jobban tud parancsolni, mint a nagy hangon kiabáló. Annak a hangjától félnek, ettől magától éppen azért, mert nincs hangja. Ha azonban hang, ököl, büntetés az, amitől félve engedelmeskedik a gyermek, akkor elérünk pillanatnyi meghunyászkodó alárendeltetést, azonban az engedelmesség szellemére soha ránevelni nem fogjuk, sőt megg"yulöltetjük vele az engedelmesség erényét egyszer s min-