Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1930

23 zett fiait az életbe, hogy férfiakká legyenek. Három dolgot ad nekik útravalóul. Hitet. Hitet Istenben, a munka diadalában. Reményt. Reménykedést Istenben s reménykedést egy jobb magyar jövőben, amelyet csak az iskolában megszokott komoly munka tud megteremteni. Szeretetet. Nagy Istenszeretetet, szülőszeretetet, keresztényi, felebaráti szeretetet és áldozatos, a vérontásig menő hazaszeretetet. S mindezeket egy csokorba kell összekötni az imádság szellemével. Az imádkozó ember rossz ember sohasem lesz, mert tud hódolni és engedelmeskedni Istennek s ez a hódolás, megalázkodás a legfőbb Ur előtt annál értékesebb, minél jobban ki van az ész művelve. Fiaim! A jó Isten vezéreljen benneteket! * Ideiktatjuk az egyik búcsúztató hetedikes sorait, a Bencés Diák 9. számából. „Amikor a puha, meleg fészekben a kis fióka szárnyra kap, mikor már elég erősnek érzi magát, kiröppen régi otthonából. Ott kering még egy kis ideig a lombos fák felett, majd kiválasztja az irányt és nemsokára összeolvad a kis fekete pont a végtelen azúrral. Elrepült, hogy új fészket, új otthont rendezzen be magának. Elrepült, hogy családot alapítson maga körül. Valami belső kényszer, valami ellenállhatatlan vágy ragadta ki a puha fészekből és vitte, vitte a titkos cél felé. Nyolc esztendővel ezelőtt, fiúk, még ti is kócos, csillogó szemű pubikák, még piciny fiókák voltatok. Ez a meleg fészek, az iskola nevelt benneteket érett, életrevaló magyar és katolikus ifjakká. Itt próbálgattátok először gyenge szárnyaitokat kibontogatni. Az első szárnycsapások után hányszor hullottatok fáradtan vissza! Hányszor tépázta meg törékeny szárnyatokat a kíméletlen fergeteg! Hányszor találtatok menedéket ennek a fészeknek lágy ölén! De nyolc esztendőnek minden vihara és küzdelme, bánata és öröme megacélosított benneteket. A régi fészek most már elbocsát. Repüljetek! Menjetek! Szárnyaljatok minél magasabbra! íveljétek át a kéklő végtelent! Alapítsatok magatoknak új, édes otthont, új, meleg fészket. Könnyezve szorítom meg, fiúk, kezeteket. A szemembe forró és csillogó könny szökik. Még fülembe cseng minden szavatok, diák-ajkatoknak édes muzsikája és máris búcsút intünk egymásnak. Isten veletek! Az ég oltalmazza, az ég vezérelje mindegyikőtöket! Legyen oly szép az életetek, mint amilyennek most képzelitek. S ha majd valóra válik mind a titkos álom, melyek egykor a kis diákszívekben fakadtak, ha majd rózsává feslik a csodabimbó, gondoljatok régi fészketekre, amelybe elsőnek jöttetek s amelyből elsőknek távoztok. Szenteljetek néha egy percet a kis kápolna emlékének is, honnan mindennap hő fohász szállt fel értetek az Urnák trónusához. Ha majd messze sodor az élet forgószele, jussanak eszetekbe olykor-olykor azok a jó öreg feketereverendás tanárok is, kik akkor talán már valahol egy csendes kis temetőben porladoznak. De ha nem sikerül semmi sem, ha mindig csak tövis lesz a munkátok bére, ha vágyak csak vágyak maradnak, ha az élet keresztje súlyos is lesz, akkor is gondoljatok a komor, sárga épületre. A régi fészek mindig visszavár!"