Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1928

13 száz évvel ezelőtt kiadja ennek az életmódnak alapokmányát, megírja az ő világhíres Reguláját. Szent Benedek szabályzatában csak az ő külön világát, a szerzetesi világot tartja szem előtt, számára csak az egyén, a szerzetes egyén létezik beszervezve a szerzetesi rendbe. Célja az egyén lelke békéjének, csendjének, nyugalmának a megteremtése. A megbékéltetett, az elcsendesült, a megnyugtatott lelket viszi Krisztushoz. Ez a lélek adja át magát a krisztusi megváltás égi kegyelmeinek, teremtsen meg a maga számára Istennel egy közösséget s így eléri földi és örök boldogságát. Ami mindennek első előfeltétele: a miliő, azt megteremti az ő szerzetesházainak, a monostoroknak specifikus berendezésével. A szent benedeki életben nincs hajsza, nincs erőltetés, a természetfeletti világot a léiekben nem forszírozza semmiféle természetellenes módon. Az általa berendezett életmódnak a lélek önnevelésén, önnemesítésén, Isten kegyelmével való átitatásán kívül nincs semmiféle mellék-tendenciája. A szerzetestől kíván ugyan munkát, sok és kemény munkát, mindezt azonban csak azért, hogy a szerzetesi közület teljes autarkiában éljen, maga teremtsen elő a maga számára mindent, a környező világtól függetlenítse magát teljesen. A Regula a szerzeteseket nem küldi prédikálni, nem kívánja tőlük, hogy mások lelkét gondozzák, nem parancsolja meg a gyermekek nevelését, nem írja elő a tudomány és művészetek müvelését. Itt, a szerzetesi életközösségben, tehát egy abszolút szociális, de szűk világon belül, minden az egyéni lélekre van ráirányozva, kiki csak a lelkével foglalkozzék, csak annak éljen. Ilyen életideál, ilyen életberendezés mellett szinte paradoxonnak tűnik fel, hogy az egyháztörténelem és művelődéstörténelem ezerháromszáz év óta szinte minden lapján a Szent Benedek Reguláját követő szerzetesek régi kultúrát megmentő, új kultúrát teremtő, új világot formáló felmérhetetlen és felbecsülhetetlen munkájáról beszél. Mert a mai latin Európában az arianizmussal szemben a katholicizmust ők juttatták diadalra, az angolszász, a germán, a magyar és részben a szláv Európában a pogányokból keresztényt, a barbárokból kultúrembert ők faragtak. Az ő nép- és nemzetnevelő munkáságuk mellett minden más pedagógiai teljesítmény a történelemben csak apróság. A virágzó középkort az Egyház szentségéért és szabadságáért rajongó cluny-i szellemök diadalra juttatásával és a scholasztikus bölcselet és hittudomány megteremtésével ők alapozták meg. A XVII. században a maurinus bencések teremtették meg a modern történettudományt; a XIX. század katholikus restaurációja liturgiát, egyházi művészetet és zenét belőlük merített, a XX. században oly hatalmas erőre kapott vallási renaissance a VI. és XVII. század formáitól elfordulóban van s az ideált a bencés monasztikus vallásosságban keresi. Mindez pedig nem a Regula ellenére jött létre, hanem a Regula szülte őket. Mert a bencés munka a maga teljes felmérhetetlenségében annak a nagy léleknek, annak a harmonikus természetfelettiségnek, annak az emberi lelkiségnek a kiömlése, melyet a Regula a monostorakban kitermelt. Szent Benedek pedagógiája szerint szükségképen oly mérvű szellemi és lelki energiáknak kell felhalmozódniok a monostorokban, hogy azok természetszerűen áradnak túl a szűk falakon. Ép ez a bencés szellem egyedüli sajátossága, hogy nincs eleve beállítva arra, hogy a világgal harcoljon, küzdjön, ezt vagy azt a munkát végezze. Szent Benedek a lelket teljesen exponálja az