Ciszterci rend I. kerületi Szent Imre főgimnáziuma, Budapest, 1916

I. Kiss Albin, dr.: Ferenc József

8

pillanataiban most érzi meg- először a történelem folyamán sokszor felfakadozó nemzeti sebeink fájdalmát s első tettei is gyógyító balzsamként futnak át a magyar szíveken. Bocsánatának, de valamely formában vezeklésének is szembetűnő jele, hogy ama nagy idők egyik nagy alakját, akit valaha jelképileg bitófára függesztetett, teszi meg első magyar bizalmasának, Magyarország miniszterelnökének. Talán még megindítóbb cselekedete, hogy ama 100.000 aranyat, amelyet koronázási ajándékul kapott a királyi pár, a negyvennyolcas magyar honvédek árváinak s özvegyeinek ajándékozta. „Jó lesz — mint mondá — nyomatéknak arra a fátyolra, amelyet a múltra vetünk, hogy sohase bolygassa azt többé az idők szele“. (Márki: I. Fér. Józs., 151. 1.)

Nincs itt mód arra, hogy elhúnyt királyunknak eseményekben oly gazdag életét csak a főbb vonásokban is felmérni megkíséreljük. Beérjük pusztán a változatok méhéből elénk magasodó, amaz egységes, nagy igazság hangsúlyozásával, hogy, mikor a mi jó királyunk az erőszak bilincsei helyett a szeretet gyengéd kötelékeivel láncolta trónjához a magyart, a maga nagyhatalmának erős bronzszikláját tette le, amelyet számtalanszor igazolt a nem messze múlt, de a legfényesebben mégis a jelen viharzó idő.

A nemzeti élet hullámzó tengerén ott járt előttünk a maga admirális hajóján a mi jó koronás királyunk. Ha képzeletünkben felidézzük az emlékét ama nehéz óráknak, amelyeket nemzeti boldogulásunk nagy érdekeiért — intézményeink vajúdási korszakában — elszenvednie kellett; ha meggondoljuk, hogy egész állami s társadalmi berendezkedésünknek alig van oly formája, amelyben ne rejtőznék valami az ő leikéből, szelleméből: fejünket tisztelettel kell meghajtanunk az ő uralkodói munkássága előtt, akinek védőszárnyai alatt a magyar nemzetnek a modern idők szelleme szerint történő újjászületése bekövetkezett.

Ha ráeszmélünk az ő egyéni életére; arra a tömérdek sorscsapásra, amelyeknek arányai szinte az ő királyi méltóságához szabottaknak tetszenek; arra az erős lelkületre, amellyel fájdalmait hordozni tudta, hogy szinte örökké vérző szívvel is a népek javának éljen: hódolatunkat nem vonhatjuk meg az egyszerűen embertől sem, aki pusztán mint ilyen keres s talál bebocsátást a kapucinusok sírboltjának ajtaján.

Ha mindezek tudatában időnkint törékeny embernek vesszük is észre királyi méltóságának országútjain; ha egyéni küzködései egyben-másban — kettős koronája nyomasztó súlyától eredően — nem is dőltek el a nemzeti reménységek előnyére: csak az ő eszményi