II. kerületi érseki katolikus főgimnázium és Rákóczi-kollégium fiúnevelő-intézet, Budapest, 1917
Dr. Sebők Imre
12 előbbi, amelynek nagy érdemeit az érseki főgimnázium és a Rákóczi- kollégium körül nem lehet eléggé kiemelni. Nem lehet azonban mondani, hogy az új helyzetben semmi sem zavarta többé a békés együttműködést és semmi méltatlanság nem történt a katholikus közügyek legnemesebb szándékú áldozatkész barátaival. A harchoz szoktatott emberek, sajnos, könnyen magáért a harcért is keresik azt, amiről az ügy szolgálatában inkább le kellene mondaniok. 1914 február havában kijelentette Sebők, hogy változott körülményei és egyéb céljai miatt nem óhajt az intézettel huzamosabb ideig függő viszonyban maradni. Nemsokára szabadságot kért azzal a kimondott szándékkal, hogy már vissza nem tér állásába, habár az intézet sorsát érdeklődő szeretetével továbbra is szívén fogja viselni. Ettőlfogva a Magyar Nemzeti Múzeum néprajzi osztályában dolgozott, míg a háború kitörésekor, 1917 augusztus havában katonai lelkészi szolgálatra nem jelentkezett. A nagy tusák mezején kiváló alkalma nyílott arra, hogy jeles tulajdonságait a haza és a küzdő hadak javára értékesítse s ő ezt hazafias önfeláldozással meg is tette; azonban, ami eddig még nem történt meg vele sem Afrika izzó homoktengerében, sem az ázsiai dzsungelek és steppék nélkülözései és veszedelmei között, sem az óceánok viharjaiban, az megtörtént vele a Kárpátok hóborította téli harcvonalainál: a vasember egészsége megtörött s ő előbb egy évig tartó bélbajával vonszolta magát egyik kórházból a másikba, míg némileg helyreállva a főegyházmegyei hatóság intézkedéséből az esztergomi katholikus tanítóképzőintézet igazgatói állását el nem foglalhatta. Az ideget emésztő szellemi munkát itt sem hagyta abban, ami bizonyára hozzájárult a fényes tehetség szomorú összeroppanásához. 1917 szeptember havában váratlanul terjedt a megdöbbentő hír súlyos betegségéről. Néhány hónapig tartott az utolsó és legnehezebb harc, az életé a halállal, mi alatt kijelentette e sorok írójának, hogy ő mindenkivel békét akar, akivel valaha harcban állott. Ez a tünedező élet fölött szétterjedő békeszivárvány legigazibb győzelmének jele volt. 1917 december 5.-én megszűnt számára minden földi küzdelem és megkezdődött — amint reméljük — az örök béke. A megemlékezésnek e soraival, amelyek egyszersmind legszebb művét tízéves fönnállása alkalmával néhány történeti adattal akarták megvilágítani, leteszem a hálás kegyelet pálmaágát Sebők Imre koporsójára. Pokomy E.
