II. kerületi érseki katolikus főgimnázium és Rákóczi-kollégium fiúnevelő-intézet, Budapest, 1913

Ünnepi beszéd

6

Ezekben a napokban a gimnázium jól szervezett pályaudvarhoz hasonlít, melynek vaskapui még nem nyíltak ki és azokon belül jól befütött mozdonyok várakoznak az indulás percére. Ki akarnak rohanni az életbe, tele friss erővel, reményekkel, várakozással. Álljatok meg egy pillanatra, fiaim, én, aki nem vagyok pap, aki az élet pezsgő forrongását, áramlatait közvetlenül szemlélem és érzem, azok forgatagában benn vagyok, néhány szót akarok mondani arról, ami rátok vár. Talán az én számból, kinek nem hivatása ezek hirdetése, még jobban is elfogadjátok ezeket a szavakat.

Azt hiszitek, hogy életpályátok készen áll; ebben a fontos pillanatban az érettségi alkalmából talán azt gondoljátok, hogy mindent elvégeztetek. Nem így van: a munka, az élet közvetlen megalapozása még hátra van s a végleges megállapodásig sok harcot kell megharcolnotok.

Ami először fog megtámadni benneteket, ami az első rohamot intézi ellenetek, az az áltudomány. Először is meg akarja bennetek ingatni a hitet. Az ifjú óriások, az áltudomány bajnokai gyengeségnek fogják ócsárolni azt, ami legnagyobb erőtök: hitetek. Ha hallgattok rájuk, legbecsesebb, legdrágább kincseteket fogjátok elveszíteni. Mert majd akkor, amidőn az élet áradatai rátok rohannak, ha megpróbáltatások dobálnak ide-oda, lankadni kezd az izom és erő, akkor fogjátok érezni, tapasztalni, micsoda erősség a hit. A legelső pillanatban, midőn valamelyik szeretett közelállótok haldokolni fog, midőn az élet kemény próbára tesz benneteket, látni fogjátok, hogy a hittől megrabolva, a materialista áltudomány adhat talán tudást, de megfosztva reménytől, a lélekben csupán a mély űrt hagyva hátra, nem adja meg azt a belső harmóniát, amely nélkül az életet végigharcolni nem lehet. A hit az, amely minden körülmények között megment bennünket.

Én, a világi ember, a családapa mondom, hogy ma erősebben állok hitemben előttetek, mint valaha. Halljátok meg tőlem, a világi embertől: én mellettem is elzúgott minden áramlat, a szabadkőművesek eszmevilága, a radikalizmus, materializmus, progresszivizmus, de mindezek az áramlatok az én hitemen csorbát ütni nem tudtak. Ma erősebben vallom Krisztusomat, mint valaha gyermekkoromban, amidőn kóválygó aggyal rohantam be a létért való küzdelembe.

Véssétek jól elmétekbe szavaim és ha az ősi hitet megtartjátok, elértük célunkat, amelyért neveltek tanáraitok, a mi eszméink derék harcosai. Akkor nyugodtak vagyunk, hogy nem fogunk hallani az intézetből kikerült, letört exisztenciákról, hanem olyan egyénekről, kik