Magy. kir. állami felsőbb leányiskola és leánygimnázium, Budapest, 1917
II.A búcsúzó Odor Emíliáról
II. fl búcsúzó Odor Emíliáról. Vájjon, ti önző kornak hangos beszédű gyermekei, megérti- tek-é annak a lelkét, kinek szava, cselekedete nem hirdetett mást, mint az önzetlen szeretetet. Aki a szeretet apostola volt cselekedeteinek csöndesen permetező áldásában, mozdulatainak simogató jóságában és hangjának halk tónusában. Aki nem ösmerte a harag gyüremlését a lelken, nem a gyülölség kavargó hullámzását. Akinek hitvallása annyira más volt, mint amit ma zúg fülünkbe az élet tülekedő lármája. Vájjon van-e még lelkűnknek annyi finomsága, hogy megértsük, amit ő vallott: azért élünk, hogy másoknak örömet és boldogságot szerezzünk. Öröm és boldogság! Ez a két fogalom töltötte be a lelkét Odor Emíliának, aki csaknem négy évtized odaadó munkája után határozta el magát arra, hogy ne aktiv tagja, hanem szemlélője legyen az élet munkásainak. Elkövetkezett a hetedik nap, mikor végre ő is pihenésre szánta magát. Nekünk, akik megszoktuk őt örökké munkában látni, különösen hangzott, hogy Odor Emilia pihenni akar. Különösen hangzott, hogy a mindig másokért buzgólkodó egyszer — talán életében először — magára is gondol. Nem szoktunk hozzá. Mert ő mindig annyira másé, mindenkié volt, mint ahogy mindenkié a napsugár, amely melegít anélkül, hogy ezért bárhonnan köszönetét várna. Szinte zokon vettük, hogy hosszú esztendők fáradságos munkája után, teljes szellemi és testi frisseséggel gondol arra, hogy élete hátra levő részét magának és családjának szánja. Hiszen neki eddig semmi sem volt fontosabb, szentebb, mint az iskola. Jt _
