Magy. kir. állami felsőbb leányiskola és leánygimnázium, Budapest, 1911
I. Torkos László
5 több mint 30 női nemzedék leikébe. S ez a hatása Torkos Lászlónak még sokkal jelentősebb, mint az, amelyet személyében, mint tanár, iskolánk volt növendékeire közvetlenül gyakorolt. Pedig ez is igen nagy. Hiszen az alatt a 34 év alatt, melyet iskolánk körében töltött, ugyanannyi évfolyam került ki kezei közül, akik hogy megszerették tőle a magyar irodalmat, élénken bizonyította az az öröm, amelylyel az évről-évre ismétlődő találkozókon volt tanítványai körülvették köztük híven megjelenő tanárukat. De költői lelke is mindig megszólalt, mikor az iskolának arra szüksége volt. Mennyi alkalmi költeményt irt az iskola ünnepeire s hány versét őrzik volt tanítványainak emlékkönyvei, akik minden év végén seregestől kértek tőle egy pár emléksort. Hogy mint ember milyen volt, miképen bánt tanítványaival, ezek után felesleges volna jellemezni, hiszen csak jó ember lehet az, akit annyi tanítványa szeretett s még évek múlva is, mint anyák és nagyanyák örömmel emlegetik azt az időt, amikor még az ő tanítványai voltak. A nyilvánossággal szemben tartózkodó volt egész életében, ezért is volt része olyan kevés ünneplésben. De ez neki okozott legkevesebb fájdalmat. Amilyen jól érzi magát kisebb baráti körben, ha elbeszélgethet az őt érdeklő eszmékről, annyira fut minden tömegesebb gyülekezéstől, főleg ha sejti, hogy ott róla is szó esik. Ebben annyira ment, hogy utóbbi időben még a szokásos tanári társas összejövetelekről is elmaradt, egészségi állapotára való hivatkozással ugyan, valójában azonban azért, nehogy valakinek alkalma nyíljék öt felköszönteni. De azért sorsát ő sem kerülhette el. Mikor 1899-ben a király igazgatói címmel tűntette ki, bizony neki is alá kellett vetnie magát a megünneplésnek. Díszes, nagy közönség gyűlt össze arra az alkalomra a Royal-szálló nagy termébe s el kellett fogadnia a jelenlevő közoktatásügyi miniszternek és egyéb iskolai hatóságoknak s főképen volt tanítványainak üdvözlését. Egyik volt tanítványa, báró Braunecker Ernesztina arcképét is lefestette s a ragaszkodásnak és tiszteletnek ez a jele bizonyára legkedvesebb emléke neki az ünneplésből. A mai lármás világban nagyon ritkán akad már ilyen jellem, amely érzi ugyan a maga értékét, de nem követeli ki annak hangos elismerését.
