IV. kerületi községi felsőbb leányiskola és leánygimnázium és felsőkereskedelmi leányiskola, Budapest, 1915

Shakespeare egyénisége és egyénitő művészete

13

ségük értékének. Vtlágfelfogásán is, a mint műveiből látjuk, a renaissance derűje ömlik el. Hacsak nem élt kolostori életet, aminthogy biztos is, hogy nem, akkor meg kellett ismernie és részesévé kellett lennie annak az életörömnek, mely London úri világát és udvari köreit ebben az időben eltöltötte és amelynek éppen szebbé tételére, fokozására művészetével is áldozott. Nem lehetett nyárspolgári lélek, hiszen művészi ösztönétől olyan pályára sodortatta magát, amelyet a polgári felfogás semmire sem becsült, sőt le is nézett. Nem csoda-e hát, hogy nem maradt fenn életéről semmi olyan adat, mely személyiségének egyéni szint adna? Amikor pedig kortársairól, a kik nála jóval kisebb tehetségek, sokkal több egyéni vonást őrzött meg a hagyomány.

Meqkisérelték egyes irodalomtörténetirók és kritikusok, hogy műveiben keressék meg Shakespeare egyéniségét, nem találni-e meg drámáinak egyik vagy másik alakja mögött magát a költőt, avagy nem sikerülne-e esetleg különböző alakjainak összeilleszthető vonásaiból megkonstruálni a költő egyéniségét. Nem szólva arról, hogy már ehhez magához is sokkal több adattal kellene bírnunk Shakespeare külső és belső éle- tefolyásából, mint a mennyivel tényleg rendelkezünk, e kísérletek már csak azért sem biztatnak eredménnyel, mert Shakespeare alakjai valamennyien mások, egymásközt semmi hasonlatosságot nem mutatnak, kiváltképen drámáinak főalakjai — jellemük egyes elemei oly szívós szorossággal függenek össze, hogy azokat összefüggésükből elvonni és belőlük egy uj alakot, a költőét megkonstruálni csak többé-kevésbbé szellemes irói kísérlet lehet. Shakespeare maga sehol sem árulja el, hogy egyik vagy másik alakja mögött őt magát sejthetjük. Hiszen már Schiller is szinte boszankodott azon a rideg tárgyilagosságon, azon az előkelő és hűvös tartózkodáson, mellyel a költő művei mögött egészen eltűnik. •

Nagyon elhibázott dolog volna mindebből arra az elhamarkodott következtetésre jutni, hogy Shakespearenek nem is voltak nagy élményei, hogy ő a szenvedélyek és indulatok viharzását közvetlenül nem ismerte, mert nem is élte át. Ez elképzelhetetlen. Fel tudjuk-e tenni, hogy aki a telkeknek any- nyira a mélyére látott, az érzelemvilág háborgásait oly megdöbbentő elevenséggel rajzolta, akinek drámáiban minden cselekedet, minden elhatározás, de még minden gondolat mögött is egy-egy erős érzelmi vagy akarati impulzus működik, hogy az maga élményekben szegény lett volna? Másoktól vett gondolatokat lehet híven reprodukálni, de mások élményeit csak megfigyelésből, ellesésből soha. A húrnak, is reszketnie kell, hogy az öröm vagy fájdalom rezgését átvihesse a lel- kekbe: Si vis me flere, dolendum est primum ipsi tibi.