VII. kerületi István-úti magy. kir. állami Szent István főgimnázium, Budapest, 1921
II. Emléklapok
7 lyektol földi hatalom meg nem foszthat, amelyeket könyörtelen ellenség el nehi rabolhat, és amelyeknek acélos keménységétől Szent István birodalmának minden gonosz szelleme joggal tarthat, mert ezeket a fegyvereket egyedül a halál csavarhatja ki az irredenta magyar ifjú, az irredenta magyar férfiú, az irredenta magyar honleány kezéből . . . Magyar irredenta! ... A zord idők kárhozatos méhében született fogalom, melyet az ellenség győzelmi mámora a maga őrült szertelenségével keltett életre. Rajtunk áll, édes magyar véreim, hogy ez a fogalom ne lehessen a gúny, a semmibevevés tárgya, hanem félelmes valósággá nőjje ki magát. Gonoszság szülte, okosság tegye félelmessé! A magyar irredenta nagy, nemes és szent célokért küzd. Az okosság parancsa, hogy ezt a ránk kény- szeritett küzdelmet nemtelen fegyverekkel beszennyezni nem szabad. Nem szabad a legrit- tabb emberi vonások szennyeséből vett érzelmekhez folyamodnunk. Gyűlölet és bosszú távol legyenek tőlünk, mert ezek akadályozzák a tisztánlátást, a higgadt megfontolást és a józan cselekvést . . . Lángoló honszerelem, amelyet komoly tudomány és vallásos hit erősít: ez legyen az a három csillag, mely a magyar irredentizmus tiszta egén szeplőtelen fényben tündököl! A lángoló honszerelmet tettem első helyre, mert úgy érzem, hogy a mai dermesztő, életet fagyasztó légkörben minden magyar iskolának legelső és legszentebb kötelessége, hogy a hazaszeretet melegével hevítse, gyújtsa, lelkesítse a haza jövő reményeit. A magyar iskola a magyar kultúra temploma! De a magyar kultúra nemcsak tudást jelent, hanem — különösen ma — elsősorban tudatos, gerinces nemzeti önérzetet és büszke nemzeti öntudatot, amelyek nélkül nem lehet meg a nagy nemzeti politikának az az egységes vérkeringése, hogy kivesse a nemzet testéből a belső bajoknak minden csiráját, és amelyek nélkül nem tud egységes, törhetetlen falánkszként ellenállni bármilyen illetéktelen külső beavatkozásnak vagy beavatkozási kísérletnek. Mit érne ma a magyar ifjúságnak minden tudományos készültsége, ha csak ridegen, hidegen tudná nézni vagy hallgatni a magyar nemzeti öntudat és önérzet minden férfias fellángolását ?! M’csoda magyarság volna az, amely csak tudással töltené meg az agyát, hogy bármely állam keretében megtalálhassa anyagi boldogulásának a feltételeit, de nem feszítené a szivét, nem emelné a lelkét az a minden más nemes érzést magába olvasztó büszke tudat: „Magyar földön, magyarnak születtem ! Magyarságom az én legfőbb boldogságom ! Magyarságom az én életem és halálom !“ . . . Édes Fiaim! Mikor a nyáron végre megszállott területre, haza utazhattam, hogy édesatyámnak még nem látott sírját felkeressem és beteg édesanyámat meglátogassam, a csodás hazaszeretetnek igen megindító példája markolt bele a szivembe. A községnek, amelyet több mint két éve nem láttam, kisebbik fele román, nagyobbik fele a magyarosodás útján igen előrehaladott sváb. Az ismerős svábok mindegyike — szives köszöntés után - lelkendezve csak ezt kérdezte tőlem: „Meddig tart ez még igy tanár úr?“ A helyzettől parancsolt okosság nem engedte meg, lelkem sem volt hozzá, hogy egészen őszintén feleljek, tehát kitérő választ adtam, ami nagyon elszomorította őket. Majd egy igen értelmes, öregebb svábbal találkoztam, akitől leverten kérdeztem : „Hogy vannak kedves bátyáin ?“ Lehorgasztott fővel, végtelen fájdalommal az arcán és hangjában, csak annyit tudott mondani : „Megvolnánk tanár úr. Csak valami itt belül nagyon fáj Föltekintett . . . Könny volt a szemében ... Az enyémben is. Hosszú, meleg kézszoritás jelezte, hogy teljesen megértettük egymást . . . Lássátok édes Fiaim, ilyen a mélységes, egész lényünket átitató honszerelem. Csak érezni lehet, méltó szavakba foglalni soha. Adja a magyarok Istene, hogy ez a szent érzelem legyen minden magyar tanulónak és minden magyar embernek egyik legdrágább kincse, büszkesége és boldogsága. Akkor joggal hihetünk Magyarország feltámadásában ! És most, igen tisztelt Vendégeink, hadd lobogjon fel a haza oltárán a Szent István főgimnáziumnak lángoló honszerelme ! Legyen a Szent István főgimnázium egyik tüzoszlop a megsemmisülésre szánt magyarságnak koromsötét éjszakájában ! Tüzoszlop, amelyet sok száz magyar ifjúnak abszolút magyar nemzeti érzése és büszke nemzeti öntudata, a haza- szeretet tüzében megacélosodott kötelességtudása és a kölcsönös szeretettől sugallt békés egyetértése az egekig veretes. Tüzoszlop, amelynek vakító fénye és fojtó füstje a porba sújtja, bünbánatra kényszeríti az igazság ellenségeit, és amelynek áldott melege folyton élteti és erősiti elszakított véreinket. Legyen tüzoszlop, amely lángnyelvekkel irja fel az emberiség égboltjára intézetünknek szent, s ma talán az egész magyarságnak legméltóbb jelszavát: „Ha Isten velünk, ki ellenünk?!"
