VI. kerületi magy. kir. állami főgimnázium, 1917

A főgimnázium rövid története

7

ban“. Kedvesek kis unokájához írt versikéi, „Úti emlék, úti remény“ a címe utolsó versének. Mint a zarándok, visszatekint a hosszú útra. melyet maga mögött hagyott ő „és búban, boldogságban osztozkodó élettársa.“ Elmondja benne, merre jártak, mily szép országokban és nagy városokban, hegyeken, tengereken; mily mesterművek ragadták meg képzeletüket; gyárak, intézmények, a forgalmas élet; hogy járták meg Párisi, Svájcot, Velencét stb„ de valahányszor visszatértek, mindig a „mindenütt jó, de legjobb otthon“ igazságát állapították meg.

„S mégis, mikor hazajutva Betértünk kis hajlékunkba.

Kém fényes bár. de sajátunk,

Érte annyit éjszakáztunk,

S mieinkkel is van tele,

Vérünk vére lelkünk lelke,

Mind a négy szép vidám gyermek.

Értük éljük életünket;

Lelkünk öröm szállotta meg,

Azért itthon mégis csak szebb.“

Be nincs is most már semmi kedvük útra kelni, most „mindenfelé vad ellenség“, ahol előbb jártak;

..S az otthon is, tudja Isten Most olyan zord. oly kietlen.

Üres fészek, nincsen gyermek,

Lövészárkokban szenvednek.

A hajlék is olyan rideg,

Még a szívünk is didereg . . . ,

Kelhetnénk csak útra ismét,

Bejárni a fél földtekét.

Tudom, hogy ha hazatérnénk.

Kis fészkünket rendben érnénk.

S mit nem mondtunk oly régóta,

Hangzanék a régi nóta:

Lelkünk öröm szállotta meg.

Azért itthon mégis csak szebb!“

Jól egészítik ki e szemelvények Endrei Ákos jellemképét, azt, amelyet mi, társai és barátai alkottunk magunknak róla, akik őt szerettük, tiszteltük, becsültük és akik tanítványaival, tanítványainkkal együtt éltünk fogytáig megőrizzük áldott emlékezetét.