VI. kerületi magy. kir. állami főgimnázium, 1913
II. Dr. Kuncz Aladár: Thököly a francia irodalomban
34 hozzászokott szeme most mindazt, a mit azelőtt az utca nyújtott, a színpadtól kívánja. De emellett tanulni, okulni is vágyik a maga gyermekes módja szerint. Reflexiókra nem ér rá s nem is képes, világosan megkülönböztetve akarja látni a színpadon a jókat a rosszaktól, örülni akar az előbbiek diadalán, miután előbb kisírta magát ama sok bajon, amin szegény ártatlanok keresztül mentek. Szereti, ha egy-egy nemes tett vagy indok felett tirádás beszédben maguk a szereplők lelkesednek s ami fő, nem akar egyszerű, hétköznapi beszédet, elvárja, hogy a szereplők cifrán és ünnepélyesen fejezzék ki magukat. Mint Ch. Nodier megjegyzi, a nép például ilyen egyszerű kifejezést: „Még meg sem csókoltalak ma!“ nem szívesen lát, sokkal inkább tetszik neki, ha az anya így kiált fel: „Ó még ma nem is szoríthattalak ölelő karjaimba.“*) S ami mindennél főbb, a tanulni vágyó nép erkölcsi tanulságot óhajt. Nodier jegyzett fel egy kis történetet, mely jellemző a romantikus dráma e gyermekkorára. Egy bűnpör tárgyalásánál szereplő tanú, vallomása szerint, az öt bünrészességre felszólító vádlottnak így válaszolt: „Szerencsétlen, hát sohasem voltál a Gatté- ben ? Sohase láttál ott egy Pixerécourt előadást ?“ A romantikus dráma sajátságai tisztán irodalmi okokból sohasem lesznek levezethetők annál is inkább, mert hiszen romantikus dráma a rómaiaktól kezdve mindig volt az európai litteratu- rában. A fontosabb az, hogy a szélesebb rétegekkel érintkező irodalom és speciálisán a dráma, közönsége ízlése, követelései és lelkülete szerint szükségszerüleg változik. A XVIII. század előrelátói : Diderot, Sedaine, Beaumarchais, Mercier stb. látták a dráma új irányát, kísérleteztek is vele s ezért lehet őket, ha tetszik, a romantikus dráma őseinek nevezni, mégis aki valójában megteremtő azt, az a forradalmat csináló párisi nép s az ő ízlésének hűséges követője, Pixeiécourt. Az új drámának ez az első formája, mit melodrámának szokás nevezni, természetesen még nagyon kevéssé irodalmi s ezért a még ma is nagyon elite francia irodalomtörténet mostohán szokott vele bánni s a romantikus drámát Victor Hugótól számítja, mikor már a megvetett melodráma irodalmivá lett, eddig öntudatlan eszközeit öntudatossá váltotta s tisztán öncélokat is kitűzött. Innen magyarázható, hogy Pixerécourt, a boulevardok egykori bálványa, vagy mint gúnyosan hívták: Corneille-je, oly alapos elfeledtetésben részesült. Minket azonban érdekel az ő *) Pixerécourt Theatre Choisi I. k. Bevezetés.
