VIII. kerületi magy. kir. állami Zrínyi Miklós gimnázium, Budapest, 1915
I. Dr. Pethő Sándor: Kísérlet a világháború katonai történetének (1914-15.) összefoglalására
5 nek nyomása alól, hogy t. i. a háború fúriáit a német militarizmus eresztette az emberiségre. Algezirasz, Agadir, az annexió, a balkáni szövetség háborúi minden kétségen felül azt árulták el, hogy az Entente nagy háborút akar, hogy Németországot le akarja taszítani arról a polcról, amelyre népének szívóssága és józansága által felkapaszkodott. Az Entente — úgymond Munroe — tehát háborút akart, miután nyilvánvaló lett, hogy az ismételten felidézett pénzválságokkal (1907., 1909., 1912—13.) nem tudták céljukat elérni. Az Entente azonban nemcsak háborút akart, hanem azt is, hogy annak kitörése az ő akarata szerint menjen végbe s úgy, hogy Németország kerüljön mindenesetre a támadó, tehát a békebontó szerepébe. Az entente szerencséjére, ebben a törekvésében hathatósan támogatta öt a német diplomácia is. A következő kérdéseket vethetnők fel: Miért intézett ultimátumot a német kormány Oroszországhoz s annak lejárata után miért prokla- málta a hadiállapotot, majd hadüzenetet, holott Oroszország csöndes mozgósítására minden diplomáciai handa-banda nélkül ő egy gyorsabb mozgósítással felelhetett volna? Micsoda előny származott abból Németország részére, hogy a tárgyalásokat megszakította, mikor még az angol kabinet látszólag Szent-Péter- váron azon iparkodott, hogy a békét megóvja? Oly rosszhiszemű ellenféllel, mint az entente két állama (Anglia és Oroszország), s oly megbízhatatlan szövetségessel, mint Olaszország, nem kellett volna-e legalább addig folytatni a játszmát, míg a helyzet tisztázódik? Nem súlyos diplomáciai cselekedet volt-e német részről, hogy az Oroszországgal való szövetségi approposra való tekintetből intézett előbb ultimátumot, majd hadüzenetet Franciaországhoz? Ugyan micsoda akadálya lett volna annak, hogy a német birodalmi kormány fegyveres készülődései közepeit egyszerűen bevárja a köztársaság hadüzenetét? El lehet gondolni —- mondja Munroe — mekkora zavarba hozta volna a császár az angol kabinetet, ha Franciaország a támadó fél és Németország a Ynegtámadott. Azt hisszük azonban, hogy a semleges urak túlságosan egyszerűnek látták a központi szövetség diplomatáinak helyzetét. A német diplomácia látszólagos következetlenségeit, a kardcsörte* tés, majd, főleg Angliával szemben tanúsított túlzó engedékenység ellenmondásait fel lehet oldani abban a tényben, hogy a német államférfiak nagy jóakarattal dolgoztak ugyan a békés kibontakozáson, de engedniük kellett a német vezérkar ama jogosult ál
