VIII. kerületi magy. kir. állami Zrínyi Miklós gimnázium, Budapest, 1913

I. Áldozzunk az emlékezetnek

7

tevékeny, munkában gazdag, nemes élet záródott le, melyet hitvesének, gyermekeinek, az ifjúságnak és nekünk, kartársainak és barátainak áldozott. E feladatok egyikét is híven betölteni szép életcél, valamennyinek élni, élni emberül, nem közönséges érdem.

A mi kedves halottunk példás lelki harmóniával oldotta meg e feladatokat, mert úgy is mint hitvestárs, úgy is mint apa, mint tanár és jó barát egyaránt méltón töltötte be a gondviseléstől reá ruházott életcélokat.

Családja után az ifjúság és kartársai állanak legközelebb hozzá. Az ő gyászuk és veszteségük után a mienk a legnagyobb.

Ifjan küzködött, dolgozott, hogy szellemi tőkét szerezzen, férfi korában pedig hivalkodás nélkül elosztotta a kincseit, tudását és a szivében lakozó szeretetet az ifjúság között.

Valóban az ifjúság volt az ő második családja, és az iskola az ő második otthona. És ebbe a családba, ebbe az otthonba napnap után elhozta magával lelke tartalmát s szivének meleg érzését. Elhozta a kötelességtudás, a munkaszeretet lelkes és becsületes példáját. Tanított és nevelt a szónak legnemesebb értelmében, mert hittel, lelkesedéssel és szeretettel tanított és nevelt. Ezekkel a tulajdonságokkal meghaladta az átlagos hivatásteljesítés mértékét s a legjobbak közé emelkedett.

Komoly, de egyúttal bizalmatkeltő egyénisége, igazságszeretete, tanultsága tekintélyt és elismerést szerzett neki, mély vallásosságából fakadó szívjósága őszinte szeretetet és hálát váltott ki tanítványaiból.

Mint ember és kartárs pedig önzetlenségével és szolgálatkészségével mindnyájunkat lekötelezett.

És most, e férfikornak még munkaképes szakában el kellett őt veszítenünk. Elvesztettük őt, a derék jó embert, akihez a halál angyala sem mert zordon fenségében közeledni, hanem szárnyának egy szelíd legyintésével szólította el szeretteinek köréből, hogy megkímélje őt a válás kétségbeejtő perceitől, elviselhetetlen szenvedéseitől.