I. kerületi magy. kir. állami főgimnázium, Budapest, 1912

I. A középiskola és a tanuló ifjúság

6

got teremt, a változatosság szeretete kapkodássá lesz, a képzelet uralmának állandósága az ismeretek biztosságát és alaposságát, illetve megszilárdulását gátolja, az utánzásra való hajlam észnélküli majmolásra vezet. E vonások későbbi jelentkezéseikben már nem oly kedvesek, mint mondani szokták, hanem durvák s idestova hibák gyanánt tűnnek fel. Világos, hogy ekkor az iskolai munka sem alkalmazkodhatik hozzájuk, mert az iskolának elvégre nem lehet feladata a gyengeségek ápolása és fejlesztése. Kénytelen erélyesen föllépni e gyengeségekké vált s eleinte természeteseknek talált tulajdonságok ellen. Ebből származnak azok az összeütközések az ifjúság és az iskola között, amelyeknek különösen az iskolaév végén jelentkeznek a szomorú következményei. Az ifjú ugyanis nem akarja magát alávetni a másik rendelkezéseinek, részben azért, mert még mindig azt hiszi, amit kis gyermekkorában, t. i., hogy ő a világ középpontja. Az összeütközés szomorú következményeiért a felelősséget ő is, más is az iskolára hárítja és lassankint szokássá válik, hogy valahányszor összeütközés fordul elő, mindenki mindenütt, mindig és minden körülmények között az iskolában keresi és találja ezeknek az okát; az ifjúság lelkében pedig gyökeret ver az a meggyőződés, hogy nem is kell ama vonásokat, hajlamokat leküzdeni. Pedig le kell! Mert igaz, hogy ezeknek a gyökere az ifjúság természetében van, mindamellett az ifjú fejlődésével el kell veszteniük kizárólagos uralmukat: épen ebben áll a fejlődés. Hogy az ifjúságban van erő e hajlamok föltétien uralmának korlátozására és hogy az ifjúság maga is tudja, hogy e korlátozás szükséges, bizonyítja az a körülmény, hogy épen középiskolai életének kezdetén, amikor tehát még kevés belátással rendelkezik, nyilvánvalóan él benne az a törekvés, hogy hajlamait alárendelje az iskolai élet szükségszerű követelményeinek. Később, amikor az iskolán kívüli társas érintkezés közben szerzett tapasztalatai alapján s önérzetének túltengése következtében az iskola iránti tisztelete csökken, hajlamai, megszabadulva a bilincsektől, ismét visszanyerik — a külső segítség következtében is — uralmukat. Mindama vonások, hajlamok, amelyek nagyon is rászorulnak a vezetésre és fékentartásra, függetlenítik magukat minden vezetéstől, egyre féktelenebbekké lesznek, olyannyira, hogy az iskola a legnagyobb erőfeszítéssel is alig tudja az ifjúságot ezeknek a legyőzésére birni. Az iskola így akaratán kívül abba a helyzetbe kerül, hogy noha eredetileg alkalmazkodni akart (és alkalmazkodott is) az ifjúság természetéhez, kénytelen ennek kinövései ellen fellépni s bár hajlandó az ifjúságot mentesíteni a felelősségre vonás alól mindazon, a kellő határokon túl nem menő cselekedeteiben, amelyeknek motivuma az ifjúság lelki mivoltában keresendő, mégsem engedheti meg, hogy az ifjú természet vezető szerepet kivánjon olyan dolgokban, amelyekben a tapasztalást s a higgadt megfontoltságot illeti a vezérség.