Budapest, 2020. (43. évfolyam)
2. szám, február - Jolsvai András: SZELLEMIDŐZŐ - Téli rege
Tél van, legalábbis a naptár szerint, afféle magyar tél a globális felmelegedés hajnalán, az ilyesmit anno kora tavasznak hívták, de most ezzel kell beérnünk. Nagy néha esik a hó is, három milliméternyit, és negyedóra múlva elolvad. (A folyóiratban – többek között – az a szép, hogy megeshet, mire nyomdafestéket lát, amit írtunk, már régen nem igaz legutolsó állításunk: ha tehát önök ezeket a sorokat mínusz harminc fokban, hótorlaszok között olvassák, tegyék el az egészet jövőre – egyszer csak bejön.) Azt a negyedórát kell tehát kihasználniuk a hóbarátoknak. A játszótéri nyúldombok megtelnek ilyenkor rozsdásodó szánkókkal, a lányokat hógolyózápor fogadja az iskolák kapujában, és a gépkocsik ablakára megany nyi fontos üzenet kerül. Köröndy ezeket különös szeretettel olvasgatja ilyenkor, a jobban sikerülteket el is rakja agyának egy rejtett zugába – jó lesz még valamire –, némelyikükből egész kis novellát kanyarít magának. Pusztán a tény, hogy a mobiltelefon és az okosóra korában, amikor az ember kedvére válogathat a különféle üzenethordozók között, még akadnak, nem is kevesen, akik hajlandók a hóba írni, tudván tudva, hogy efemer üzenetük hamarosan az enyészeté lesz, kedvére van Köröndynek. Idei gyűjtése nyomán úgy tűnik, a hagyományos szerelmi vallomások, átszúrt szívek és titokzatos monogramok mellett megjelentek fenyegetések és rontások is, szép példájaként, hogyan szivárog le a smirglisedő közélet a hétköznapokba, de egyre több a idegen nyelvű üzenet is, és persze megjelennek a szélvédőkön az egyéni hangú, mások által nemigen érthető utalások is. Köröndy, maga is költői lélek – bár ezt tagadja –, ezúttal Pilinszky nevének autóüvegbé li említésén érzékenyedett el. Nemcsak azért, mert maga is nagy tisztelője a lét végső kérdéseit szálkás, karcsú versszakokban ostromló költőnek, hanem azért, mert a művészi halhatatlanság és az olvadásig tartó pillanatnyi hírnév itt oly izgalmasan feszül egymásnak, hogy maga is felér egy elégikus Pilinszky-verssel. Köröndy megkövülve bámulta, hogyan tűnik el – hátulról előre – a sok betű egymás után, s lesz a Pilinszkyből előbb Pilinsz, aztán Pil, végül csak egyetlen nagy P. (Amely persze, mint azt J. K. Jerome-tól tudjuk, néma.) Azért a líra mellett maradt hely a prózának is ezen a télen. A trolik például hamar feladták a menetrenddel folytatott küzdelmüket, elmérgesedett a járatkimaradás, ami egy tízpercenként előforduló viszonylatnál már komoly utastorlódáshoz tud vezetni. Akárhogy is, a trolira vágyók magas átlagéletkora és a kinti átlaghőmérséklet alacsonysága sem tudja ilyenkor rábírni a közlekedési központot, hogy enyhítsen egyébként is erősen emberellenes szigorán, és feloldja a közlekedési eszközök hátsó ajtajaira vonatkozó embargót. (Mint köztudott, számos busz-és trolivonalon egy ideje csak az első ajtó használható felszállásra, miközben az utasnak fel kell mutatni valamely, az utazásra jogosító okmányát. Köröndy már a bevezetésekor vérlázítónak tartotta ezt az újítást, mivel egyaránt sújtja az utasokat és a vezetőt, egyes vonalakon megduplázza a menetidőt, ráadásul semmi értelme: nincs olyan sofőrszem, mely abból a távolságból el tudná olvasni egy mai személyi igazolvány számait.) Így aztán a pesti tömegközlekedők végigfagyoskodják a járatra várás perceit, aztán még rátehetnek egy lapáttal, amíg az igazoltatás után, libasorban feljutnak a kocsira. Mi lesz itt még, ha tényleg megjön a tél? BUD A PEST 20 20 / 02 32SZELLEMIDŐZŐ szöveg: JOLSVAI ANDRÁS fotó: TANYI ADRIENNE TÉLI REGE
