Budapest, 2020. (43. évfolyam)
2. szám, február - Kelecsényi László: Eredeti helyszínek
15 húzóneveket említve. Ez ma elképzelhetetlen volna, és nem csupán azért, mert mind a temetőben vannak. Ők az úgynevezett Belvárosi társaság – azért a nagy kezdőbetű, mert az egykori Szabad sajtó úti kávéház irodalmi törzsvendégeiről van szó. Röppenjünk tova, őrizve a Duna fölött szerzett lendületet, és a magasztos, ám néha köldöknéző művészgyülekezetből toppanjunk be egy táncos rendezvényre. Ma már a fonódó villamos átszállás nélkül elvisz a Várkerttől a Malom-tóig. Bár az, hogy ott, a Lukács uszodával átellenben valaha egy jóféle kis étterem volt, már a legendák körébe tartozik. De hiába, ha a múlt él. Sajnos csak a filmvásznon. Merthogy Kiss Manyi ropja ott a táncot a képkockákon, a se megöregedni, se meghalni nem akaró egykori színésznő, nem is akárkivel. Páger Antal a partnere Mici néni nek, akinek, mint egy divatosan skizofrén hősnőnek, két élete van. Az örökzöld vígjáték szintén a hatvanas évek első felének szellemi terméke. Ha megunva Pestet és Budát, utazni szándékoznánk valami közeli vagy távoli nyugodalmas helyre, gyorsan eljuthatunk a Déli pályaudvar modernségével ható, éppen ekkortájt felavatott új utasfogadó terébe. Különös hatást kelt az a nagy fehér épületkocka, nemcsak azokban, akik a sebtében lebontott régi, sárgafalú indóházra emlékeznek. Egy szinte végig falusi helyszíneken játszódó történet végén jelenik meg a főváros akkor új és izgalmas színfoltjának számító épület. A Tízezer nap cseppet sem városfilm; a magyar vidék, a magyar táj, a szegényparaszti kultúrába született, abba belegyökeresedett emberek majd’ három évtizedes krónikája. Mégis belekerül a nagyváros, a jövő záloga, a bemutatott átkos múlttal szemben. Ma nézve azonban úgy érezzük, nem kell ez a fene nagy modernség, inkább kívánkoznánk a meszelt falú egyszerűségbe, a karakán szavú emberség világába, a kiélezett, de kezelhető konfliktusok malomkövei közé. Lehet, hogy zsákutca az évszázados múlt kívánása, amit az úgynevezett fejlődés lerúgott magáról, mint rakoncátlan kisgyerek a paplant. Ám a pályaudvar csarnoképületének mai állapota – amit az autósok nem látnak, nem ismernek – erről győz meg. Utazni lassacskán már csak a múltba érdemes. Utazik is a filmes, vissza az időben. Mire jó egy villamos-végállomás? Senki se gondolná, hogy a cenzúra kijátszására. Pedig így van. 1970-ben került csak a mozikba a Déry Tibor novelláiból forgatott Szere lem, amelynek írója és ezáltal főhőse is Kádár börtönében ült évekig. Igen ám, de az a tény, hogy politikai foglyok voltak Magyarországon az ötvenes évek második felében, akkor és ott ábrázolhatatlan valóság. A filmnek fél évtizeddel korábban, a Rákosi-korszakban kellett játszódnia. Mit tesz ilyenkor a cseles rendező, hogyan jár túl a korlátolt cenzorok eszén? Forgat egy utcai jelenetet, konkrétan az egykori Kádár (!) utcai villamos-végállomás helyszínén. És odatesz kulisszának egy Esti Hírlapot, amely 1957-től létezett csupán. Ennyi. Értse, aki tudja. szöveg: KELECSÉNYI LÁSZLÓ FOTÓ : FORTEPAN Épül az új Erzsébet híd
