Budapest, 2020. (43. évfolyam)
2. szám, február - Ocskay Zoltán: MÚLTIDŐ - Hugó, az Indian-főnök
13 szöveg: OCSKAY ZOLTÁN Fotó : A SZERZŐ GYŰJTEMÉNYÉBŐL műanyagpadlón sétáló szerelőket, villogó monitorokat, gurulós, színes szerszámszekrényeket, hidraulikus emelőpadokat jelent. 1928-ban más volt a helyzet. A műhely szűkre szabott ablakai mögött nappal is félhomály uralkodott, amin a gyenge villanyégők alig segítettek. Ha elfogadható volt az időjárás, a szerelők az udvarra kitolt motorokon dolgoztak, csak télen vagy esőben tevékenykedtek az olajos padlójú műhelyben. Az idősebb Seifried Hugó már a múlt század fordulóján gépgyárat és javítóüzemet működtetett a Forgách utca 10–16. alatt, és főleg mezőgazdasági gépek, kazalrakók, cséplőgépek, lokomobilok felújításával, javításával, kereskedelmével foglalkozott. Szamárságnak tartotta a motorkerékpár-üzletet, és jobban szerette volna, ha fia átveszi az ő üzemét, de azért átengedett egy műhelyépületet az Indian-szervíz számára. Szerencsére megmaradt ifjabb Seifried és az Indian gyár közötti levelezés, amelyből kiderül, hogy 1931 júliusában egy amerikai unokatestvér, Josephine Nemec segítségével vette fel a kapcsolatot az amerikai céggel. Az USA Massachusetts államában lévő Springfieldben működő Indian társaság az elkövetkező években – komolyan véve Seifried igyekezetét – rendre küldte a meghívásokat a különböző külföldi kiállításokra, ajánlotta a legújabb modelleket. Hosszasan próbálták rávenni budapesti ágensüket, hogy vásároljon bemutató motorkerékpárt a szalonjába, nyilván fel sem tételezték, hogy Seifried Hugónak nincs is bemutatóterme. Különben az egész vállalkozás rendkívül rossz rajtot vett. Alig küldte el az első ajánlkozó levelet Springfieldbe Seifried Hugó, amikor – 1931. július 15-én – Budapesten bejelentették a bankbetét- és devizazárlatot, és hosszú hónapokig nem lehetett külföldre átutalásokat indítani a Nemzeti Bank engedélye nélkül. A bank persze nem adott engedélyt. Ha motorkerékpárt nem is, reklámanyagokat küldött Budapestre a gyár, igaz, megfontoltan. „Az első motorkerékpár-szállítmánnyal nagyobb mennyiséget fogunk küldeni” – írták, finoman jelezve, nemhogy ingyen ebéddel, ingyen prospektussal sem tudnak szolgálni. Bár később volt néhány beszerzés, a remélt felfutás elmaradt, a német orientáció erősödése nem kedvezett a magyar-amerikai gazdasági kapcsolatoknak. Lehet a németeknek szánt jelzésnek tekinteni, hogy Horthy kormányzó gépkocsiját Harley-Davidsonon, tehát amerikai motorkerékpárokkal kísérték a rendőrök, de ezt nem kell igazán komolyan venni. Seifried Hugó pedig biztos sokat bosszankodott a konkurencia sikere miatt. Az Indian gyár exportosztálya 1939-ben sajátos ötlettel állt elő. „Az elmúlt öt-hat évben gyakorlatilag nem volt mozgás az Ön számláján, és mivel tudjuk, hogy a helyzet meglehetősen rossz, a jövőben szívesen alkalmaznánk Önt bulgáriai képviselőnkként.” Aki a levelet írta, nyilván ránézett a világtérképre, látta, hogy Budapest és Szófia között kisebb a távolság, mint New York és Detroit között, gondolta, ez nem lehet probléma. Két nappal később sztornírozták az ajánlatot, viszont Seifried Hugót felkérték, tudassa a gyárral, milyen lehetőségeket lát új gépek eladására. 1939. május 25-én kelt a levél. Másfél évtized szünet következett, majd 1964-ben Seifried Hugó megbízásából írt levelet – olvashatatlan az aláírás – valaki Németország nyugati feléből Springfieldbe, beszámolva arról, hogy az egykori budapesti képviselő még mindig használja 1931-es Indian motorját, és néhány alkatrészre lenne szüksége. A válaszoló visszaküldte a levelet, egyetlen mondatot írva a papír aljára: „Sajnálattal értesítem, hogy az Indian társaság megszűnt létezni.” Nem írta, de tudjuk, tizenegy évvel korában történt a kapuzárás, amelynek híre ezek szerint nem jutott el Budapestre. Amikor 1977-ben először találkoztam Seifried Hugóval, már nem volt motorja. A Röppentyű utcai bérház pincéjében akadt néhány használt, bontott Indian-alkatrész, azokat boldogan megvettem tőle. Kérdezgettem a régi dolgokról, de nem voltam elég alapos, sok mindent kellett volna tisztázni, ami akkor eszembe sem jutott. Pár évvel később meghalt, így a teljes története alighanem ismeretlen marad. Az alkatrészekkel együtt kaptam meg Seifried Hugótól az Indian gyárral folytatott levelezését, ám az igazi kincsekhez akkor jutottam, amikor az újonnan vizsgáztatott Indian motorommal meglátogattam. Talán mert a régi, boldognak vélt időket juttatta eszébe a tűzvörösre festett gépem, nekem ajándékozta a megmaradt összes régi prospektust és kezelési utasítást. Volt vagy harminc szépen kötött, alig használt füzet a csomagban, amelyet gondosan felkötöztem az Indian motorkerékpárom csomagtartójára. Sajnos, a gondosságot csak én találtam megfelelőnek, a Váci út nem. Akkoriban még nagy kockaköves volt, hozzá eléggé rossz állapotban, néhol hiányos, töredezett, girbegurba kövezéssel, sok kátyúval. Mikor Dunakeszin a benzinkútnál megálltam tankolni, rémülten vettem észre, hogy a csomagtartón csak némi spárgamaradvány lengedez. Az összes papírt (ma már egy fél motor ára) a szó szoros értelmében elszórtam a Forgách utca és Dunakeszi között. Nyomuk sem maradt.
