Budapest, 2020. (43. évfolyam)
2. szám, február - Buza Péter: UTCAFRONT - Sorsforduló a Hermina úton
9 megfelelően kétszintes térbelsővel állítjuk helyre, Tisza István emlékfallal. A nagyebédlő zeneszoba lesz ugyan, de használható fogadásokra, teraszkapcsolattal. Kiállítások installálhatóak terében – időszakos átrendezéssel. Az állandóságot a terem történelmisége hordozza. – A magas iparművészeti értékelemek átmentése hozzáértést, profi közreműködőket feltételez. Vannak még mesterek? – Kitűnő restaurátorcsapat dolgozik mellettem Seres András vezetésével. Együtt dolgoztam velük a szépművészeti Román csarnokán is. Kőszerkezetekre, gipszmunkákra, díszítőfestésre, üvegre, faburkolatokra, további díszítő- és tűzikovács-, ötvösmunkákra rendelkezésre áll tehetséges restaurátor, kivitelező. A legnehezebb talán a régi, rossz fotókon tanulmányozható szecessziós üvegfelületek savmaratásának megoldása, az ólomüveg helyreállítása lesz. Itt sem magának a műveletnek az elvégzése a gond, hanem, hogy hitelesen rekonstruáljuk az eredetit. A zodiákus terem rendbetétele sem lesz egyszerű. Üreges gipszelemek burkolják a födémet. Felerősítésük technikáját – ami még fent maradt, azokét is – ki kell még dolgozni. Nagy jelentősége lenne annak, hogy ezeknek a munkáknak a megrendelése kiemelt alvállalkozásként tagozódjon a generálkivitelezői közbeszerzéses konstrukcióba. Garancia kell arra, hogy itt ne legyenek olyan szakmai elcsúszások, amelyek az egész vállalkozás, a tervezés hitelességét megkérdőjelezhetik. Ugyanígy fontosnak tartom persze, hogy az építés vezetőjével kifogástalan legyen a kapcsolatom. Ez nekem eddig, másutt mindig sikerült. Építők nélkül nincsen építészet. – Tudjuk mind a ketten, és rajtunk kívül szinte mindenki, aki belelát ezekbe az ügyekbe, hogy az egész program hitelességét veszélyeztetheti egy átgondolatlan közbeszerzés. – Dékánhelyettes volt Klinghammer István , a testület főtitkára, amikor 1980-ban az ELTE-TTK lágymányosi fejlesztésével kapcsolatban először találkoztunk. Megbízunk egymásban. – Te, aki elkötelezettje s munkáidban évtizedek óta elismert gyakorlója vagy az épített örökség meg- és átmentésének, mit gondolsz arról a szabályozási és megrendelői, döntéshozói háttérről, amelynek folyamatos változása egyre több lehetőségtől fosztja meg az ennek a gondolatnak élőket? – Alapvetésem, hogy nem szempont a tervezésben, vadonatúj épülettel vagy műemlékkel van-e dolgom. De igazán azokat a munkákat szeretem, ahol az épített örökséget a mai ember számára kell használhatóvá tenni. Ez nagyon nehéz próbatétel. Az újat úgy egyesíteni a megőrzendő értékekkel, hogy egymással harmóniában jelenjenek meg. Egyik se tegye kérdésessé a másikat. Lehet, hogy kollégáim többsége – akik azt gondolják, hogy egy ház tervezése az önmegvalósítás eszköze –, megszól érte, de a fenti összefüggésben én a szolgálatot hangsúlyozom. Azt, hogy a régi mesterek, az elődeink tisztelete mint etikai tétel megkerülhetetlen kötelezettségünk. Szerencsés csillagzat alatt születtem. Egerben kezdtem a pályámat. A műemléki felügyelő ott Levárdy Ferenc bencés tanár, a hatalmas műveltségű művészettörténész-régész volt. Rendszeresen lejárt hozzánk konzultálni, segíteni a műemléki feladatok megoldásában. Látta Feri bácsi, hogy vakarom a fejem egy beszakadt csehsüvegboltozat miatt: mit tegyek? A velencei charta árnyékában, amely előírta, hogy élesen elkülönüljön az új a régitől. „Amíg tégla, habarcs és kőműves van, ezt a boltozatot vissza kell építeni” – intett engem. Máig meghatározza ez a mondata a gondolkozásomat. Persze lehet, hogy ezért meg a műemlékvédőkkel támadnak vitáim. Mégis: maradéktalanul helyre kell állítani, átmenteni, amit hitelesen lehet, de amit nem, ott nincs semmi manír, ott a modern építészet megoldásai a hitelesek. Abban az időszakban, és szerencsére sokáig még, ütőképes felügyeleti rendszere működött az országban a műemlékvédelemnek. Kitűnő társaság. Szigorúak, felkészültek. Akár az országos hivatalt, akár a fővárost nézem. Budapesten Czétényi Piroska , a „Vaslady” élvezte a döntéshozók, ha tetszik: a politika tiszteletét. Emberi-szakmai tisztessége kikezdhetetlennek bizonyult. Ahogy utoljára talán Varga Kálmáné az OMVH élén. Ezeket a hivatalokat én soha nem hatóságként kezeltem, partnereim voltak. Akik segítettek minden más ellenállást legyűrni, hogy hiteles munkát végezhessünk. – Áthallatszik a mondataidból, hogy ugyanazt látod, amit én. Életünk utolsó, mostantól visszafelé számított három évtizede erodálta ezt a rendszert. Egyre nehezebb hitelesnek is megmaradni. A szabályozás változásai szintén oda vezettek, vezetnek, hogy szétesőben az a bizonyos harmónia. – A védelem komplex rendszere leépült. Átvette helyét a hatalom. Kisebb, nagyobb. Üzleti, politikai. A pénz. Nyersen, erősen. Azok a szempontok, amelyekről beszélgettünk, általában háttérbe szorulnak. De a régi kapcsolatok búvópatakok, élnek, és vannak még hiteles emberek a műemlékvédelemben. – Hogy tudsz beleilleszkedni ebbe a helyzetbe? Hogy mostanra odáig jutottunk el, mindegy, ki adja a pénzt, ki lesz a kijelölt tulajdonos, ha vállalja, hogy ízlését, szándékát alárendeli az értékőrző tisztességnek, akkor ezt elfogadjuk pozitív fejleménynek. – Annak idején, harminc éve, amikortól határozottan belevágtam pályámnak ebbe a ma is jellemző műfajába, a közgazdasági egyetem rekonstrukciója volt a „vizsgamunkám”. A vállalatomnál célprémiumot ajánlottak annak, aki elvállalja ezt a munkát. Ilyen időket éltünk. A világon senkit nem érdekelt, hogy mi történik egy oktatási épülettel, az értékek sorsa szempontjából. Szépeket rajzoltál – fanyalogtak a KÖZTI-nél sokan, és hozzátették –, légy erős, ez soha nem fog így megvalósulni. Aztán mégis. Ugyanúgy. Egy kibővített rektori tanácsi ülésen szememre vetette a beruházó vállalat igazgatója, hogy 160 millióval indultunk, most két és fél milliárdnál tartunk, és hogy felmerül a tervező felelőssége. Petrovai László volt akkor az Építési és Városfejlesztési Minisztérium – mert akkor még volt ilyen! – egyik fiatal miniszterhelyettese. Visszakérdezett: „zavar itt valakit, hogy lesz Budapesten egy építészetileg is világszínvonalú egyetem?” De mondhatok frissebb történetet. Már tudtuk, hogy Baán László lesz a Szépművé szeti főigazgatója, amikor először megkeresett, hogy a múzeum rekonstrukciójáról beszélgessünk. Összesen nyolcszor-tízszer találkoztunk ezután, többnyire egy-egy negyedórára. Amikor elkezdtük, szinte semmiben sem egyezett az elképzelésünk. Meg akarta szüntetni a főbejáratot, kivágatni a fákat a ház körül – azokat az építész azért ültette, jeleztem is, hogy ez a hatalmas méretű épület a látványban harmonizáljon a sokkal kisebb Műcsarnokkal. Az ő személyes kvalitásait igazolja, hogy a véleményeltérésünk ellenére megerősített építész tervezői jogosítványaimban. Így lehetőségem volt szabadon dolgozni. Minden szakmai kérdésben egyetértésre jutottunk. Ezen a véleményemen mit sem változtat az a körülmény, hogy a Szépművészeti Múzeum megújulásáról kiadott pazar kiállítású, gyönyörű albumban említés sem történik az építész szerepéről. Személyiségfüggő szempont az is, hogy meg tudjuk különböztetni a lényegest a mellékestől. A Hermina 45-ben minden esetre rendezett mederben folyik a tervezés, mindnyájan reméljük, példaértékű lesz az eredmény is.
