Budapest, 2020. (43. évfolyam)
2. szám, február - Buza Péter: UTCAFRONT - Sorsforduló a Hermina úton
555 UTCAFRONT szöveg: BUZA PÉTER FOTÓ: RIC SORSFORDULÓ A HERMINA ÚTON ISMÉT A VÁros ÉKESSÉGE LEHET A RÓHEIM-VILLA A történelem számon tartja ezt a régi házat. De az építészet- és várostörténet – noha műemlék – keveset tud róla. Tizenöt esztendeje üresen pusztul. Néhány éve adta át az állam ezt a hajdan pazar városi palotát a Magyar Corvin-lánc Testületnek. S elegendő pénzt ahhoz, hogy rendbe hozzák. A rekonstrukció terveit Mányi István jegyzi. Hamarosan kezdődhetnek a kivitelezési munkák. Egy – az idő tájt ezen a vidéken szo kottan terebélyes – Liget menti telket vett meg az 1838-as árvíz évében a későbbi Herminamezőn Eichholz János . Akinek a karrierje 1834-ben kezdődött, bírónak választották abban az esztendőben, hogy aztán, 1836 és 1838 között már mint polgármester szolgálja a várost. Egy esztendővel a halála előtt, 1843-ban nevét Töl gyessyre magyarosítja. Nyaralója homokföldjének közepén épült, a mai Hermina út 43. és 45. alatti, illetve az ezek mögött a Hungária körútig terjedő, jóval később önállósult telkek centrumában. Az eredeti tábla felosztása az 1830-as évek közepére datálható, akkor nyitották meg a Pálma utcát is, hogy az új közterület páros számozású oldalán – az egykori 43. házszámú és a mögötte lévő telek területén – megszülessen a szép és elegáns villasor. Pompa a Liget partján Az eredeti nagy telket 1899 kora nyarán adta el Róheim Samu nak és nejének, Schultz Leontinának bizonyos Stern Miksáné , akkori tulajdonosa, 26 ezer forintért. Augusztusban kapták meg az engedélyt, hogy felépítsék a Hermina útra kapuzott emeletes nyaralójukat. 1900-ban költözhettek be az épületbe. A lipótvárosi Béla (ma Vigyázó Ferenc) utcából érkezett ide a család, kilencéves fiukkal, Róheim Gézával, a később világhírt szerző etnográfussal. Aki negyvenhét esztendős koráig, míg 1938-ban el nem menekült Magyarországról, ebben a hajdan pazar, ma – de talán már nem sokáig – pusztuló palotában élt és dolgozott. A család sikeres fa- és tüzelőanyag-kereskedőként szerezte a századfordulóra igazi gazdagságot megtestesítő vagyonát. Samu apja, Károly Délvi dékről, Zomborról érkezett Pestre, a város viharos gyarapodásának évkörében, valamikor az 1880-as évek közepén. Főtelepüket a mai Victor Hugo utcában nyitották meg, hogy az 1910-es években valamivel északabbra, a Vág utcában folytassák – ez maradt aztán meg utolsó működő üzleteként Samunak, miután az 1930-as évek közepére szinte minden tekintetben utolérte a csőd. Ennek a szerencsétlen folyamatnak részleteivel most nem traktálom az olvasót, egy következő írásban visszatérek majd a Róheim família tündöklése és bukása fordulatos históriájára. Pollák Manónak, a kastélyigényességű nyaraló tervezőjének életútját sem célom most bemutatni – pedig igazán megérdemelné –, de ezzel nem én, hanem a művészet- és építészettörténet az adósunk. Egyszer talán majd rászánja valamely hivatásos az idejét arra, hogy ezt a szapora kezű és tehetséges építészt bemutassa az utókornak. Itt és most csak azt az egy-két mozzanatot ragadom ki pályája korszakai közül, amelyek a Róheim-villa arcvonásai szempontjából meghatározó fontosságúak. Hat évig tanult – és dolgozott – 1882 és 1888 között Párizsban, ahol akkor bontakozott ki
