Budapest, 2020. (43. évfolyam)

11. szám, november - Kiss Borbála: ÉVFORDULÓ - Az „utolsó Nyugatos”

BUDA PEST 20 20 / 11 6Évforduló „A Nyugat nekem mindenekelőtt egy tipográfia képében megjelenő vágyál­mot jelentett – ennek ez emlékét jelenti, ha rágondolok, rám törő erővel még ma is. A mindenekfelett áhított, szinte misztikus inkarnációt, amelyben majd titkon óhajt­va sejtett költő voltom egyszer testet ölthet. Mert abban semmi kétségem nem volt: akkor leszek költő, mikor szavaim ezekben a minden más könyv vagy nyomtatvány szedésétől egy­aránt eltérő metszésű Holzhausen garamond kurzívokban realizálódnak. Hiába jelentek meg már verseim középiskolás fővel az ország legnagyobb napilapjaiban, az Újságban, a Pesti Naplóban, a Magyar Hírlapban, a Pesti Hírlap Vasárnapjában, sőt, a Szép Szóban, sőt, önálló kötetem is: mindez csak lét alatti lét­nek számított: »És ünnep volt, ha karcsú szép betűkkel – valamit hozott tőle a ’Nyugat’« – olvastam már kisgyermekként apám Karin­thyt idéző soraiban. Én is erre a »karcsú szép betűkkel« feldíszített ünnepre vágytam.” Első nyomtatásban közölt versét József Attila halálára írta, 1938 januárjában jelent meg. A következő évben, érettségi vizsgá­ja után pár nappal magánkiadásban látott napvilágot első verseskötete. Ebben az évben ismerkedett meg Babits Mihálly al, a félve tisztelt példaképpel, és ekkor jelent meg első írása a Nyugatban. A budapesti egyetem bölcsészkará­ra a numerus clausus rendelkezései miatt nem vették fel, ezért vendéghallgatóként látogatta Horváth János, Eckhardt Sándor, Kerényi Károly előadásait. Tanulmányai mel ­lett sűrűn publikált a kor nívós lapjaiban. Szabad idejében Füst Milán könyvtárának és irattárának rendezésében segédkezett. A közös munka megalapozta életre szóló barátságukat. Először 1941 októberében hívták be munkaszolgálatra. Alkotó- és munkaked­vét a háború sem tudta megtörni. 1942-ben jelent meg második verses kötete Adonis siratása címmel, majd baráti körének ösz­tönző légkörétől nem függetlenül, 1943-ban kijött első fordításkötete, a Skót balladák. Ezekben az években többször vezényel­ték vidéki munkaszolgálatra, utoljára 1944 végén, amikor századát Budapestre helyez­ték. Ekkor a Józsefvárosi pályaudvaron majdnem felkerült egy a haláltáborokba induló deportáló vonatra. Hamis papírjaival sikerült megmenekülnie, de a pályaudvaron töltött pár óra örökre beleégett tudatába és írói munkásságába. A sors tragikus fintora, hogy „majdnem-deportálása” és szerencsés megmenekülése éppen születésnapján tör­tént. Ezt és ezen keresztül a zsidóság elhur­colásának traumáját dolgozta fel negyven évvel később megjelent regényében a Rám­pában, amely a magyar holokauszt-iroda­lom maradandó alkotása. „Miután a ferencvárosi [helyesen: józsef­városi] rakodó pályaudvarról sikerült meg­szöknöm a deportáló vagonok plombára kattanó vasszája elől, Budapest ostromát a Svábhegy aljában töltöttem, ma már prózá­ban alig közölhető, legfeljebb látomásként érzékelhető körülmények között. Egy sült libafertály, egy fél rúd diós beigli, egy kis üveg törkölypálinka és száz Modiano-hü­velybe töltött cigaretta: ennek kellett volna létfenntartásomról gondoskodnia több mint hatheti ostrom idejére. Nagynéném hozta magányos karácsonyi lakomámul, aki a hidak felrobbantása előtti utolsó pillanatban még átmerészkedett Pestről Budára, hogy felkutasson. Hamis papírokkal, idegen kör­nyezetben, segélyforrás nélkül maradtam magamra – ki tudja, miért, megmentésre váró életemmel.” A háború után, 1946-ban a francia állam írói ösztöndíjával Párizsba mehetett, ahol két évig a Sorbonne-on folytatta egyetemi tanulmányait. A francia fővárosban meg­ismerkedik Éluard -ral, Aragon nal, Tristan Tzarával. Ettől kezdve munkásságának fő terepe a magyar-francia kapcsolatok ápolá­sa lett. Szülőföldjére visszatérve a kulturális élet különböző intézményeiben dolgozott: társ­szerkesztője az Újholdnak, később drama­turg a Nemzeti Színházban, az Írószövetség költői szakosztályának titkára, az Irodalmi Újság rovatvezetője, a rádió Irodalmi Osztá­lyának vezetője. A hatvanas évek elején ismét alkalma nyílt hosszabban Franciaországban időz­ni. Részese lett a francia irodalmi életnek, nemzetközi eseményeken vett részt. 1965-ben megjelent első francia nyelvű kötete. 1966-ban szerkesztésében indult az Arion című többnyelvű irodalmi folyóirat, mely­nek egészen 1987-ig főszerkesztője volt. Ötvenévesen így foglalta össze korábbi működését: „Hazatértem után a kulturá ­lis élet különböző helyein tevékenykedtem, színháznál, filmnél, könyvkiadónál, szerkesz­tőségben, rádiónál. Több mint egy évtizede munkásságom elsősorban az írói és fordítói tevékenységre összpontosul, ha nem számí­tom a Költészet Napjai elnevezésű nemzetközi költőtalálkozók szervezését és az Arion című többnyelvű költői almanach szerkesztését.” S bár ez az önéletrajz-részlet 1970-ben író­dott, Somlyó pályájának további évtizede­ire is jellemzőnek tarthatjuk. Ahogy azt is, hogy gazdag műfordítói munkája tovább teljesedett. Nemcsak francia, angol és olasz klasszikusokat, hanem spanyol nyelven ver­selő kortársait (Pablo Neruda, Octavio Paz) is felfedezi a magyar olvasóknak. Az életben talán csak a szépségbe volt szerelmes, abba viszont szenvedélyesen. Mint ahogy szenvedélyesen olvasott, írt, dohányzott és házasodott, háromszor. Ennek ellenére (vagy épp ezért) 86 évet élt. Csordás Gábor, a fiatalabb pályatárs így búcsúzik tőle: „Szerettem és gyászolom Som ­lyó Györgyöt. Nem lesz kivel költészetről és műfordításról beszélgetni ezután. Elment a szénfekete szemű, enyhén raccsoló dandy, aki haláláig ragaszkodott ifjúkora baloldali meggyőződéséhez és ahhoz, hogy modernnek kell lenni mindenestül.” Második feleségével, Csernus Mariannal, 1965 Forrás: Fortepan Adományozó: Hunyady József

Next

/
Thumbnails
Contents