Budapest, 2020. (43. évfolyam)
10. szám, október - Sipos András: A MÚLT JÖVŐJE - Nagy-Budapest alternatívák 1945–1956
BUDA PEST 20 20 / 10 10A MÚLT JÖVŐJE helyet találnak. Az elkészült általános rendezési terv olyan településszerkezetet vázolt fel, amelyben a már sűrűn beépített belterület (Pesten a Dózsa György út – Orczy út – Haller utca vonaláig) zárt egység, amelyet a külső városrészektől Dunától Dunáig terjedő zöld gyűrű választ el, és megakadályozza további terjeszkedését. A zöldgyűrű létező elemek – Városliget, a lóversenytér, Kerepesi temető, Népliget – alapjain, ezek összekötésével képződött volna. Ezen a gyűrűn kívül pedig laza, kertvárosias településekbe ágyazottan helyezkedtek volna el a helyi központok. Erre a szerepre a külső kerületek és a peremvárosok már meglévő központjait jelölték ki. Azaz nagy lakótelepek – később megvalósult – telepítését a városhatár közelébe éppúgy kizárták volna, mint a peremvárosi kerületközpontok ilyen jellegű átépítését. Ugyanakkor jelentős népességgyarapodást vetített előre a terv a kimondottan kertvárosias fejlesztésre szánt Csillaghegyen, Pesthidegkúton, Albertfalván, Budatétényben, Mátyásföldön, a Rákos-menti településeken. A végleges tervben helyet kaptak az 1945-ben – falusias jellegük miatt – még kihagyni tervezett Rákos-menti települések és Cinkota is. Nagy-Budapest 1950-ben meghatározott területe tehát – minden ellenkező híreszteléssel ellentétben – több éves tervező munkával alakult ki, és nem valamiféle politikai megalománia terméke volt. A terv külön érdekessége, hogy a napjainkban reneszánszát élő „15 perces város” elképzelésére épült volna. 127 szomszédsági egységet különített el, melyekből 60 jutott a régi Kis-Budapestre és 67 a peremtelepülésekre. Ezáltal próbálták a tervezők „orga nikussá tenni az anorganikussá nőtt nagyvárost”, azaz olyan „életegységeket” teremteni, amelyek „a bennük élő lakosok tudatában összefüggő egységekként jelentkeznek”. Az egységek fő ismérvei a hagyományokon alapuló összetartozás (helytörténeti értelemben is összefüggő egység, ezt kifejező történelmi névvel), az elhatároltság, az áttekinthetőség és a saját helyi központ. Tartalmazza a mindennapos életszükségletet kielégítő alapintézményeket, hogy „az iskolás gyerek, a bevásárló háziasszony, a kisebb ügyes-bajos teendőit intéző családapa mindennapos útjai lehetőleg ne vezessenek a szomszédsági egység határán túl, s ugyanígy mindannyian itt elégíthessék ki elemi kulturális, szórakozási, sportigényeiket is.” A lakóegység központja és széle között a távolság gyalogosan se igényeljen negyedóránál több időt, azaz átmérője legfeljebb 3 km, és lehetőleg 10–15 ezer (legfeljebb 50 ezer) ember éljen benne. A gyors és kényelmes összeköttetést öt gyors vasúti hálózati fővonal szolgálta volna földalatti és felszíni szakaszokkal (a metróvonalak jórészt ennek erősen redukált megvalósítását jelentik), a többi tömegközlekedési eszköz ehhez képes ráhordó, illetve a helyi forgalmat kiszolgáló szerepet játszott volna. Amikor 1949 februárjában döntés született Nagy-Budapest megvalósításáról, akkor a területi lehatárolás kérdését lényegében a várostervezés akkori irányítójának Preisich Gábor nak a nemrégiben elkészült rendezési terven alapuló javaslata alapján döntötték el. Rákosi ék számára a gyáripari jellegű peremvárosok Budapesthez csatolása volt fontos, az hogy a Rákosok, Cinkota vagy Pesthidegkút ide tartozzanak-e, számukra nem volt jelentős kérdés. Nagy-Budapest mint egységes monumentális kompozíció? Az a tény, hogy a Nagy-Budapesthez csatolandó terület kiterjedése a frissiben elkészült általános rendezési terv javaslata alapján dőlt el, azért is merült hamarosan a teljes feledés homályába, mert Nagy-Budapest létrehozásával egyidejűleg a politikai vezetés ezt a rendezési tervet mint „tértől, időtől független apolitikus” elképze lést durván visszautasította. A szovjet út követése hamarosan minden téren, így a várostervezésben is normává vált. A szovjet urbanisztikai elvek pedig elvetették a „széteső városszerkezetet” eredményező decentralizált, fellazított várost, és megkívánták, hogy a szocialista város – a társadalmi rend alapvonásait kifejezve – tervezett egészként, egységes monumentális kompozícióként jelenjen meg, amelyben eltűnnek a belváros és a külváros közötti különbségek. Az 1950-es évek első felében készült tervekre ennek megfelelően a zárt városszerkezet, monumentális egységes városkompozíció törekvése jellemző, amely a Sztálin (ma Erzsébet) tér mint központi főtér köré épül. A „munkáslakta kerületek”, azaz a gyáripart koncentráló külső kerületek és volt peremvárosok központjainak, valamint a városközpontból ide vezető sugárirányú főútvonalaknak a nagyvárosias kiépítése adta volna meg a városszerkezet alapját. Ennek a víziónak az emlékei az egyes főútvonalaink mentén látható hatalmas „szocreál” tömbök. Az 1950-ben megfogalmazott tervezési program egyértelmű szakítás az 1948-as tervnek azzal a vonásával, amely a sűrű, kompakt beépítésű városmagot egyértelműen le kívánta határolni. A „belváros” és „külváros” közötti különbség megszüntetését immár úgy képzelték el, hogy az első két ötéves terv során megvalósítandó nagyvárosias kiépí-A szomszédsági egységek Nagy-Budapest általános rendezési tervében, 1948 Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény
